Tátrai S. Miklós | Az alsónánai dámbika

Szépirodalom - próza

Az alsónánai dámbika

 

A téli hónapokban szokatlanul kellemes tavaszi időjárás, és ragyogó napsütés fogadott Alsónánán, Tolna megye hangulatos kis falujában. Harmadik éve készültem arra, hogy Attila meghívásának eleget tudjak tenni, de mindig közbejött valami. Egyik évben betegség, a másikban járhatatlan utak akadályoztak. Több mint négy évtizedes ismeretségünk azonban kellő reményt adott ahhoz, hogy emiatt nincs harag, és hibátlan fogadtatásban lesz részem. Nem kellett csalódnom, vendéglátóim szeretettel vártak a vadászház egyik vendégszobájában. Mindenütt rend és tisztaság fogadott, a belső kialakításon látszott a hozzáértő tervezés, a falakon lévő trófeák pedig komoly eredményekről tanúskodtak. Kedvem lett volna akár egy hétig is maradni, de sajnos egyéb irányú elfoglaltságunk csak rövid programot tett lehetővé. Persze ennek is nagyon örültem, és nemcsak vadászszerencsémben reménykedtem, hanem abban is, hogy nem vallok szégyent meghívóim előtt. A délutáni kávé mellett jókedvűen elevenítettük fel közös főiskolai élményeinket.  Minden okom megvolt a vidámságra, hiszen ekkor tudtam meg, hogy az előzetesen megbeszélt dám tarvad és gímborjú mellett a vaddisznó, az aranysakál valamint a dámbika is lőhető. Ez utóbbihoz – mondta Attila – persze nagy szerencse kell, mert az elmúlt hónapokban ritkán jártak a területen, inkább másutt tanyáznak.

Tibi, a társaság hivatásos vadásza pontosan érkezett. Negyvenes éveiben járó szimpatikus férfit ismerhettem meg benne. Attila barátságos szavak kíséretében mutatott be, talán el is túlozta érdemeimet, ezért fontosnak tartottam hangsúlyozni, hogy minden tanácsot, javaslatot örömmel fogadok. Tibi a társaság egyik vadföldjét, egy kukoricatarlót választott, amelynek szélén kényelmes magasles állt. Elégedetten néztem körül, mert biztató látványban volt részem. A tábla szélességét száz méterre becsültem. Hosszúsága a lestől balra alig volt attól kevesebb, jobbra pedig közelítette a kétszáz métert. Ebbe az irányba először lejtett a talaj egy kis völgyecskét képezve, majd fokozatosan emelkedni kezdett, és a gerincen haladó földút már csaknem elérte a les magasságát. Az út túloldalán szépen gondozott vadföldek zöldülő vetései kezdődtek, amelyeket ebben az időszakban nagyon kedvelnek az őzek és szarvasok.  A kukoricaföld baloldalának harmadában a viszonylag ritkán, de lábon álló kukoricaszárak, másutt a tarló csábította az állatokat. Bőven volt mit enniük, és ahogy ezt később láthattam, éltek a lehetőséggel. Hátunk mögött keskeny, velünk szemben és balra szélesebb fás-bokros rész húzódott, amely kiváló rejtőzködést biztosított a vadaknak. Jóval lővilág előtt foglaltuk el helyünket és időnként egy-egy halk mondatot váltva várakoztunk. Hamarosan egy őzsuta szaladt keresztbe a tarlón. Sietségének okát nem értettük, hiszen kedvező szelünk miatt nem érzékelhette jelenlétünket. Nem sokkal később egy suta a gidájával ballagott ki a szemben lévő fák közül, és gondtalanul eszegettek, egyre inkább felénk közelítve. Lassan szürkülni kezdett, itt is, ott is újabb őzeket fedeztünk fel. Nagy biztonságban érezhették magukat, mert sokáig kint voltak. A teljes fényében ragyogó teliholdat csak ritkán takarták felhők, gyönyörűen láttunk halványsárga fényében. A kukoricaszárakat, mint földbe tűzött ezüstösen csillogó vesszőket, egyenként meg tudtuk volna számolni. A tarló baloldalában és a kis völgyecskében maradtak ugyan árnyékos területek, de ezek sejtelmessége csak növelte éberségünket. Persze a pontos megítéléshez kellett a keresőtávcső, azonban a mozgást, és a kontúrokat szabad szemmel is jól láttuk, a ropogtatást jól hallottuk. Az első komolyabb izgalomra negyed nyolcig kellett várni. Ekkor sötét, lassan mozgó foltot fedeztem fel a baloldali árnyékos részben, amit disznónak gondoltam. Tibi éppen jobbra nézelődött, ezért óvatosan megérintettem, és a lopakodó állatra mutattam. Fegyveremet a les peremére helyeztem, majd a puskatávcsőben követtem a mozgást. A vad az árnyékban haladt, méretét és alakját nem lehetett biztosan megítélni. Lassan, de határozottan jött a fény felé! Fokozódó izgalommal nyúltam a biztosítóhoz, amikor Tibi halk, de határozott suttogással megállított. A következő pillanatban már magam is láttam, hogy egy jól megtermett róka járatta velem a bolondját. Nem haragudtam rá, mosolyogva néztünk egymásra társammal, arcunkon az „…istenem, hát van ilyen” kifejezéssel. Talán félóra telt el, amikor Tibor jelezte: lát valami érdekeset. Velünk szemben a fák előtt, de nekünk háttal állt az a „valami”. Tükre – ahogy vadásznyelven az őzek, szarvasok fehér foltot mutató hátsóját nevezzük – feljebb volt, mint egy őzé, de lejjebb, mint egy gímtehéné, vagy bikáé. Nem tudtam eldönteni, mit látok, mert gímszarvasünő és gímszarvasborjú, vagy valamilyen dám egyaránt lehetett. Lövésre nyilván nem gondolhattam, mégis növekvő izgalommal figyeltem és próbáltam azonosítani a vadat. Halkan kértem társamat, ne mondja meg mi az, magam szeretnék rájönni. A holdfényben jól láttam Tibi megértő bólintását, bár szerintem ő akkor már pontosan tudta, hogy gímünő álldogál tőlünk nyolcvan-kilencven méterre. Nem láttunk több szarvast, bár attól még lehettek a fák között. Az ünő elment, az őzek jöttek-mentek, békésen eszegettek. Váratlanul hosszan elnyújtott üvöltéseket hallottunk a távolból. Akár kutya is lehetett volna, azonban – bár még soha sem hallottam – aranysakálra gyanakodtam. Kísérőm bosszankodva értett egyet vélelmezésemmel, mert – amint azt halk suttogásából megtudtam – az elmúlt időszakban az aranysakálok száma és agresszivitása jelentősen megnövekedett területükön. Egyre több olyan őz tetemére bukkannak, amelyek a ragadozók prédájává estek.  (Négy nappal később telefonon beszéltem barátaimmal, és megtudtam, hogy távozásomat követő napon már egy szarvasünő maradványait találták meg. A szerencsétlen állatot az aranysakálok kerítésnek szorították, és elevenen széttépték. Szerény vigaszt jelentett, hogy a következő napon egyik vadásztársuk hatalmas kan sakált ejtett el.) A néhány másodperces üvöltés után újra csend lett. Disznóra utaló zajokat, zörejeket nem hallottunk. Már éppen a távozás és a reggeli cserkelés gondolatával fogalakoztunk, amikor a távoli vetéseken őztől egyértelműen nagyobb, közeledő „foltokat” fedeztünk fel. Úgy döntöttünk megvárjuk mi lesz ebből, hiszen – ahogy kísérőm mondta – a reggeli programot befolyásolhatja mindaz, ami ezután történik. Abban biztos voltam, hogy szarvasok, de mivel eddigi „vadászpályafutásom” során dámot még erdőben nem láttam, a nagy távolság miatt nem tudtam dönteni, inkább csendben maradtam. A szarvasok nem siettek, negyedóra alatt érték el a kukoricatarló szélét. Az izgalom megint eluralkodott rajtam, mert egyre inkább hittem: dámszarvasokat látok! Öten voltak, elindultak felénk az árnyékos völgyecskébe, de hamarosan eltűntek a szemünk elől. Nem tudhattuk, hogy végleg elmentek-e a mögöttünk lévő fasorba, vagy csak megálltak annak szélén és ott eszegetnek. Ez utóbbiban bíztunk és szerencsénkre így is történt. Jó öt perc után újra észrevettük őket, felfelé ballagtak, a szemben lévő fás-bokros rész irányába. Megdobbant a szívem, amikor egy tehén és borjú után, bikát fedeztem fel. Biztos voltam a dolgomban, a hátulról világító holdfényben szépen kirajzolódott lapátos agancsa. Addig soha nem látott felejthetetlen élményben volt részem. Tibi suttogása hozott vissza a valóságba. Azzal bíztatott, hogy ha óvatosan távozunk, reggel még láthatjuk őket!

A reggel nem a legjobb előjelekkel indult! Az éjszaka fagyott, bizony ropogott a talaj a lábunk alatt. A terepet nem ismerve tanácstalanul tártam szét a karom és minden döntést Tiborra hárítottam. Ő gyors indulást rendelt és a tervezett cserkelés helyett a tegnapi les mielőbbi elfoglalását javasolta! Csak reménykedtünk abban, hogy nem riasztunk el mindent a környékről. A lest még sötétben elértük. Útközben érzékeltük ugyan, hogy itt-ott megugrik valami, de bíztunk a szerencsénkben. Lővilágig több mint félóra volt hátra, az alatt megnyugodhatott a környék. Úgy tűnt nem gondolkodtunk rosszul, mert később, a derengő világosságban hat őzet fedeztünk fel a tarlón. Szétszóródva keresgélték az elhullott szemeket. Szelünket jónak ítéltük, féljobbról fújt a vetések felől. A kukoricatábla teljes egészében mentes volt szagunktól, sőt a hátunk mögül jobbról is bármi bejöhetett a völgyecskébe. Rövid várakozás után pontosan ez történt. Előbb zörgést hallottunk, majd felfedeztük a dámokat. Valószínű ugyanazok jártak arra, amelyeket este láttunk, de akkor erre nem gondoltunk. Még nem volt teljesen világos, amikor a tehén, a borjú és egy fiatal bika kedvező pozícióba állt. Nem tudhattuk, hogy lesznek-e többen, vagy csak ez a három jött vissza. Tibi a fiatal bikára „nem”-et jelzett, a tehén és borjú esetleges elejtését rám bízta. Éreztem, szívem majd kiugrik az izgalomtól. Néhány perc és a dámok lőhetőek lesznek! Ez idő alatt sokszor tettem fel a kérdést magamnak: várjak-e a tegnapi nagyobb bikára, vagy ne? Ha várok, ezeket is elszalaszthatom, de ha lövök, akkor biztosan nem lesz bika!  A három dám semmit sem érzett a veszélyből. Tőlünk jó száz méterre álltak, időnként léptek egyet-egyet előre, ették a kukoricát. Valószínű vágni lehetett a feszültséget a lesen, mert nem lőttem, csak vártam, és vártam. Egyszer csak Tibi szájából elhangzott az „égi szózat”: jön egy bika! Már én is láttam az esti lapátost egy ünő társaságában. Kiléptek a takarásból és a tegnapi úton elindultak felfelé. A bika megállt a tehén mellett. Távolságát legalább száz méterre becsültem, de biztosnak éreztem a lövést. A szálkeresztet többször lapockájára tettem és kísérőmre lestem, aki keresőtávcsövében nézte a vadat, majd bólintott. Újra céloztam és számomra is hihetetlen lassúsággal megérintettem az elsütő billentyűt. A puskatávcsőben látni véltem a bika jelzését, azonban a következő pillanatban elvesztettem szemem elől. Felnéztem, és futó dámokat láttam, hirtelen nem tudtam megítélni, hogy a bika közöttük van-e, vagy nincs! Idegesen és félve pillantottam Tiborra, azonban arcát látva azonnal megnyugodtam. Egyetlen szó nélkül is leolvashattam róla az elégedettséget. Nagyon szép lövést sikerült leadnom. A bika a tehén takarásában futott néhány métert, azután összeesett.

Az első gratuláció után odamentünk az elejtett vadhoz és megadtuk a végső tiszteletet. Levett kalappal, elérzékenyülve búcsúztam első dám bikámtól, a töretet büszkén tettem vadászkalapomba. Örömmel hívtam fel Attilát, és boldogan számoltam be az eseményekről. Gratulációja után kemény avatást helyezett kilátásba. Sejtettem, hogy ebben nem ismeri a tréfát, amit csak megerősített az a botnak is beillő avatóvessző, amit Tibor vágott hazafelé.  Sosem tudom meg, hogy véletlenül, vagy szándékosan történt-e, de délelőtt több avatásra jogosult vadásztárs is megjelent a vadászház udvarán készített terítéknél. A hagyományoknak megfelelően egy-egy botütéssel és rögtönzött jókívánságokkal tették még felejthetetlenebbé a sikeres vadászatot.

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Az alsónánai dámbika”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés