Komlós Attila | Pléhcsárda Becsvölgyén

Színház

Pléhcsárda Becsvölgyén

Fiatal idegenek érkeznek egy kis zalai faluba. Nem dolgozni, hanem pihenni. Aztán mégis munkába állnak. A szélhámosok ugyanis egy helyi idős párban meglátják a tökéletes áldozatokat. Egy kis hiúság, egy kis mohóság, egy kis unalom, egy régi adósság a sors részéről. A becsvölgyi konyhaasztal egy szempillantás alatt nagy játszmák sakktáblája lesz: elrabolt és megveretett vállalkozó, Ukrajnába eladott terepjáró, megvásárolt ügyész, telefonban zokogó titkárnő, egy kis drogcsempészet… és máris izgalmasabb színeket vesz föl az élet! A két pár között mély barátság kezd kialakulni, és mindezt érdeklődve figyeli a néma falu és a csodálatos nyugat-dunántúli táj.  Egy pusztuló, mégis életteli világról szóló történet humorral és szeretettel – nem a vidéken, a vidékkel nevetünk. Röviden és tömören ez Szálinger Balázs Becsvölgye című drámájának története. A művet – pontosabban fogalmazva annak egy sajátos értelmezését – 2015. december 5-én mutatták be a Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínházában.

BecsvolgyeA történet hat szereplője Szula László (Kerkai György, volt tanár, jelenleg biogazda), Füsti Molnár Éva (Kerkainé Eleonóra, volt tanárnő), Köles Ferenc (Csabi, Alföldről jött férfi), Darabont Mikold (Klári, Alföldről jött nő), Urbán Tibor (Kákics Tamás, polgárőr), Vlasits Barbara (Zöld Katika, levélkihordó) mindannyian kitűnő színművészek, akik egytől egyig kiválóan játszanak – azt gondolhatnánk, hogy a szerepeket kifejezetten rájuk írták, ráadásul Fekete Kata jó érzékkel megalkotott jelmezei ezt az érzést csak tovább erősítik. Mondhatni megszokhattuk tőlük, hiszen az elmúlt évadokban láthattuk őket hasonlóan fajsúlyos, komoly társadalmi problémákat feldolgozó, az emberi lélek mélységeiben kalandozó drámákban, például a Bányavakságban vagy a Boldogtalanokban, hogy csak két példát említsek. Öröm volt ismét pécsi színpadon látni Szula Lászlót, a Kaposvári Csiky Gergely Színház művészét.

Egyik szemem sír, a másik nevet, ugyanis véleményem szerint, ha nem ilyen tehetséges színészek szerepelnének az előadásban, az egész produkció kis túlzással szétesne és érdektelenségbe fulladna. Anger Zsolt rendező Szálinger Balázs drámáját felhasználva valósította meg sajátos rendezői elképzeléseit, amelyek más művekre bizonyosan alkalmazhatóak lettek volna, de erre éppenhogy nem. A rendező a vele készült interjúkban (1., 2.) kifejti, hogy az előadás célja a szereplők érzelmeinek, félelmeinek, belső világának, sorsának feltárása. A most kialakított játéktér inkább távolságot tart, elidegenít, és ezáltal megnehezíti a kívánt cél elérését.

Egy teljesen lecsupaszított, mozivászonnak megálmodott, ám valójában inkább egy televíziós showműsor kék és lila fényekkel megvilágított, lélektelen stúdiójába helyezi a szereplőket. A stúdió hatalmas, levegős, miközben a dráma légköre inkább szűkös, az idő előrehaladtával egyre nyomasztóbb, fullasztóbb teret kívánna magának. A mozivásznat szimbolizáló keretben a szereplők álló helyzetben combközéptől, ülve nagyjából mellmagasságtól fölfelé láthatók. A néző ezúttal sajnos csak passzív szemlélője lehet az eseményeknek, aki abszolút kívülállóként figyeli a showműsort, ami ha véget ér, nagyjából „ez is megvolt”-érzéssel kel föl a fotelból.

Szerencsésebb lett volna az amúgy professzionális módon megalkotott, modern, stúdió-hangulatú környezetet – Erdős Júlia Luca remek munkája – inkább egy közismert, akár régi klasszikus drámára alkalmazni, amelynek cselekménye és minden rétege emlékezetünkben van, és amely esetében nem jelent gondot a távolságtartás, sem időben, sem térben. Akár ókori görög drámákat, Shakespeare szinte bármelyik művét, vagy akár a Bánk bánt is el tudnám képzelni ebben a miliőben.

Bízom benne, hogy Szálinger Balázs drámáját a közeljövőben más stílusban is láthatjuk majd színpadra állítani, miáltal méltó helyére kerül a szerző; érzékenységét, lényegmegragadását és örökérvényűségét tekintve Háy János, vagy Székely Csaba műveivel egy szintre.

Akarva-akaratlanul, az előadás nézése közben beugrott a Szalontüdő című rövidfilm, amelyben Anger Zsolt a Pléhcsárdában a menedzser-archetípust remekül megformáló színészként figyelmetlenségből más ebédjét vélte magáénak és fogyasztotta el – ahogy ezúttal rendezőként Szálinger Balázs művével tette átvitt értelemben – ahelyett, hogy a másikra, az ő számára kikészített ételre koncentrált volna.

(A szerző felvételei)

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Pléhcsárda Becsvölgyén”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés