Vasárnap délután volt. Ebéd után csendes semmittevéssel töltöttük az időt, amikor megszólalt a csengő. Férjem édesanyja állt az ajtóban. Láttam rajta, valamiért nagyon izgatott. Kedvesen fogadtuk – hiszen jó viszonyban voltunk – amióta egyedül maradt, gyakran látogattuk egymást. Leültettük, kávéval kínáltuk, majd hagytuk beszélni, mert láttuk rajta, fontos mondandója van. Táskájából egy borítékot vett elő. A levelet a nyolcvannégy éves Bözsi néni írta, aki férjemnek távoli rokona. Bözsi néni – mint megtudtam a bonyolult családi kapcsolatokat – Feri nagypapájának sógornője, a nagypapa egyik testvérének felesége. Férje, aki jóval idősebb volt tőle, már nem élt. A néni egyedül lakott a dunántúli dombok közötti Vasegresen, a család régi házában. Sohasem találkoztam vele, és Feri sem emlékezett pontosan arcára, legalább húsz éve nem látta. Bözsike arról írt levelében, hogy elköltözik a lányához, megválik a lassan kilencvenéves háztól. Családjának nincs szüksége az épületre, a körülötte lévő kertre, ezért el kellene adnia, amit nem szívesen tenne meg idegeneknek. A házat még Feri dédnagypapája építette az 1920-as években. Az épület csordulásig tele lehet emlékekkel, a család illatával, az ősök gondolatával. A néni felajánlotta férjem édesanyjának, hogy vásárolja meg a házat, neki nagyon kedvezményes áron eladná, és akkor mégiscsak a családban maradna. Anyósom ismerte és szerette Vasegrest. Többször mesélte, hogy amikor fiatal házasok voltak, még Feri születése előtt, gyakran vendégeskedtek a rokonoknál, és nagyon jó volt szerelmesen összebújni a régi, nagy ágyakban. Hatvanévesen azonban, már nem akart ingatlant vásárolni. Fiának ajánlotta fel a lehetőséget, akinek fantáziáját egyre jobban izgatta a váratlan ötlet. Arra kért, valamelyik hétvégén tegyünk egy kirándulást, látogassuk meg Bözsikét, nézzük meg a falut, a házat, a kertet. Dönteni és válaszolni azután is ráérünk. Nem volt nagy hangulatom hozzá, mégsem ellenkeztem, nem akartam elvenni a kedvét. Tizenkét éve éltünk már együtt, őszintén szerettük egymást, ismertük a másik szokásait, érdeklődését, vágyait, ábrándjait. A férjem mindig is szerette a természetet, a hegyeket, erdőket. Sokkal szívesebben töltötte ott a szabadságát, mint városokban, vagy vízparton. Ez utóbbinak különös oka volt, mert születésétől fogva két tűzfoltot viselt a testén, amely semmiben sem gátolta, mégis zavarta őt. Bizonyára ez is közrejátszott lelkesedésében, mert arra gondolhatott, hogy a váratlan szerencse, erdő közeli kis falusi házhoz juttathatja. Nem akart odaköltözni, de a nyugodt hétvégék, és szabadságok lehetősége vonzotta.
Hétfőn levelet küldtünk Bözsi néninek, amelyben jeleztük, hogy hamarosan meglátogatjuk, megnézzük az ősi családi fészket. Az első hétvégén még nem indulhattunk el, mert a Schubert-kórus, amelyben Feri szólóénekesként szerepelt, meghívást kapott egy ünnepségre. A következő szombat azonban már a miénk volt! Szállást foglaltunk egy közeli panzióban, és útra keltünk. El kell ismernem, Vasegres az első percekben meghódított. Csendes, szép kis falu, barátságos dombok ölében, két oldalon erdővel határolva. Szorgalmas emberek lakják, a földek, a legelők, a rétek szépen rendbe voltak téve. Feri meghatottan lépett be a házba, ahol Bözsi néni ölelő karjai várták. Engem is szeretettel fogadott. Leültetett bennünket, pogácsával, borral kínált, és csak mesélt, csak mesélt. Többször néztünk mosolyogva egymásra férjemmel, szemünk azt kérdezte: mi lesz ebből, mikor jutunk végre szóhoz? Aztán egyszer csak erre is sor került. Elmondhattuk, hogy bennünket érdekelne a ház, szeretnénk körbenézni, néhány dolgot kérdezni. Férjemet meghatottnak láttam, ahogy az előszoba szerepét is betöltő konyhából előbb a jobb-, majd a baloldali szobába lépett, megérintette a falakat, a gerendákat, a ki tudja hány éves szekrényeket, és az anyukája elbeszéléséből ismert ágyakat, amelyekben olyan jó volt összebújni. Láttam rajta, már döntött, Bözsi néni nem tud olyan árat mondani, amit ne fogadna el. Már én sem bántam, beleszerettem a házba. Persze láttuk azt is – különösen akkor, amikor kívülről körbejártuk az épületet –, hogy bizony bőven van javítani való. A tető kicsit megrogyott, a melléképületet, ami valamikor istálló lehetett, valószínű le kell bontani, de a ház falai erősek, még akkor is, ha sárba rakott nagy kövekből építette az egykori mester, vagy maga a dédnagyapa. Feri halkan súgta nekem, hogy olyan érzése van, mintha már járt volna itt, mintha játszott volna a kertben, pedig korábban sosem volt Vasegresen. „Megfogott az ősök szelleme!” mondta.
Bözsikével könnyen és hamar szót értettünk. Mindenki jól járt, és a régi ház megmaradt a családnak. Abban egyeztünk meg, hogy a néni a nyár közepéig lakhat benne, addig mi építészt keresünk, akivel megtekintjük és megbeszéljük a lehetőségeket. Minden terv szerint haladt, és a mérnök kivitelezhetőnek tartotta, sőt meg is tervezte Feri elképzelését. Megjavítjuk a tetőt, a padlást úgy tesszük lakhatóvá, hogy annak régi padlásjellege megmaradjon. A hátsó szobát egybe nyitjuk a konyhával, kivesszük a közöttük lévő széles fal nagy részét, a kert felé néző ablakából pedig ajtót alakítunk ki. Innen majd egy megépítendő zárt teraszra lehet kilépni, amely nappalinak is alkalmas lesz. A munkálatokat júliusban megkezdtük, mind a ketten teljes lázban égtünk. Férjemet sosem láttam még annyira elszántnak, mint akkor, valósággal átszellemült a régi falak között. Sátorban lakott a kertben, az építkezés minden mozzanatánál ott akart lenni. Én a hétvégeket töltöttem vele. Egyszer különös dolog történt. A széles válaszfal bontása közben egy beépített vasládára, inkább ládikára bukkantunk. A kőműves óvatosan kibontotta, és elénk tette a körülbelül 30x30x20 centiméteres zárt kazettát. Nem tudhattuk, hogy ki, és mikor építette be. A dédapa, vagy valaki más? Mit akartak elrejteni? Na és miért? Aranyat, ezüstöt, pénzt? Valami titkos iratot? Kezdett egy romantikus regénybe illő helyzet kialakulni 2014-ben. Ide-oda forgattuk a ládikát, kinyitni nem tudtuk, úgy éreztük nem is vagyunk jogosultak rá. Autóba ültünk, és elmentünk Bözsi nénihez. Elvittük a kazettát, megmutattuk neki, de ő is csak fejét csóválta. Sosem hallott róla, pedig több mint 60 évet élt a házban. Bizonygatni kezdte, hogy szerinte már odaköltözése előtt ott kellett lennie, mert különben tudna róla. Aztán elbizonytalanodott. Elmesélte, hogy a második világháború alatt több hónapra el kellett mennie otthonról. A gróf, akinek dédpapa a kocsisa volt, azalatt menekült el, és vitte magával értékeit. A faluban sokáig suttogták, hogy mindent nem tudott elvinni, pénzt és ékszereket hagyott néhány megbízható emberénél. Úgy vélekedett, akár ezek is lehetnek a kazettában. Vejének barátja lakatosmesterként dolgozott a faluban. Az első szóra átjött, megfelelő szerszámokat hozott magával. Nem okozott különösebb nehézséget a kinyitás. Izgatottan lestünk bele mindannyian. Némi csalódással vettük tudomásul, hogy abban sem arany, sem ezüst nincsen. Viaszos vászonhoz hasonló zacskóban megsárgult újságot, két halvány fényképet, és egy ’20-as években készült, ma már értéktelen papírpénzt találtunk. Valószínű az akkori falubeli szokások szerint tettek így, jelképes, babonás cselekedet lehetett.
Inkább nevettünk, mint bosszankodtunk a történteken. A fényképeket nézegettem, amelyek itt-ott megkoptak ugyan, de egyértelműen családi fotóknak tűntek. Mind a két képen ugyanaz a középkorú nő és férfi ült egy-egy karosszékben, körülöttük négy gyermek, egy lány és három fiú. Nem volt nehéz kitalálni, és Bözsi néni ezt meg is erősítette, a dédszülőket és gyerekeiket látjuk. Feri sem tudta ki kicsoda, még nagyapját sem ismerte fel, hiszen a legnagyobb fiú sem lehetett több tízévesnél a fénykép készítésekor. Megnéztük az újságot, az egyértelműen kiderült, hogy 1926-ban jelent meg. A hónap és a nap sajnos már nem látszott. Amíg Bözsike és Feri az újságot bogarászták, én figyelmesebben megnéztem a képeket. Egyik gyerekről a másikra tekintettem, és hirtelen elakadt a lélegzetem. Amikor első gyermekünket vártuk, kíváncsiságból és unalmamban férjem kisgyerekkori fotóit nézegettem, egyik-másik valósággal beleégett az emlékezetembe. És most, az egyik kisfiú szakasztott olyan volt, mint Feri a gyerekkori képen. Az arca, a testtartása, a tekintete, teljesen megegyezett.
– Nézzétek, ő lesz Feri nagypapája! – kiáltottam boldogan és mutattam felfedezésemet.
– Á, nem! – hűtötte le a lelkesedésemet Bözsi néni. – Ő akkor még csak két-három éves lehetett, az a fiúcska pedig legalább hat.
– Pedig elképesztően hasonlítanak egymásra Ferivel, mintha ikrek lennének! – bizonygattam igazamat.
– Akkor sem lehet a ti nagypapátok. Biztosan szegény Józsika az!
– Miért szegény?
– Nagyon szomorú történet, az uram is mindig megkönnyezte, ha szóba került. Józsika hét-nyolc éves lehetett, amikor a szomszéd kisfiúval játszottak a pajtában. Valahogyan tüzet gyújtottak, a száraz takarmány lángra kapott, és mire a segítség odaért, már késő volt. 
Józsika teste olyan súlyosan megégett, hogy nem tudták megmenteni. Az egész falu megsiratta. A templomi kórusban ő énekelt a legszebben. Azt mondják, gyönyörű hangja volt.
– Ferinek is nagyon szép hangja van, szólóénekes! – büszkélkedtem
– No, akkor legalább valaki örökölt valamit Józsikától is – mosolygott bánatosan Bözsi néni.
A következő percben megállt a levegő körülöttünk. Feri lassú mozdulatokkal levette ingét. Bözsike elképedve meredt rá, hiszen testén élénk pirosan mutatkozott másik öröksége, a két tűzfolt.
–––
Az írást elismerő oklevéllel jutalmazták az Országos Mécs László Irodalmi Társaság által „Igazgyöngy” címmel meghirdetett irodalmi pályázaton.
Hozzászólások