A pozsonyi Új Szó 75. születésnapján Motesiky Árpádot, felvidéki barátunkat és szerzőtársunkat a Miklósi Péter újságíró, szerkesztő műfordító által készített interjúval köszöntötte. Az alábbiakban ezt adjuk közre.
Toll és vadászpuska
A hazai magyar köztudatban mi él még a felföldi tájak gazdag vadászörökségéből?
Somogyi Tibornak, az Új Szó fotóriporterének felvétele a 75 éves Motesiky Árpádról
Mind a jelennel, mind a jövővel szemben könnyelműség, ha tudatunkból kiűzzük a múltat, beleértve szűkebb pátriánk vadászati kultúráját.
Újév napján ünnepelte 75. születésnapját a kitartó dokumentarista, a tényfeltáró és hagyománykutató munkássága révén ismert vadászíró és máig aktív vadász, Motesiky Árpád. Verebélyen, otthonában társalogtunk.
Aki vadat akar lőni – és egyre többek szándéka, hiszen manapság nagy módi vadászengedélyt tartani –, annak szülőföldje vadászati hagyományait is ismernie illenék. Ám a valóságban, szemben például a gondosan ápolt folklórhagyományainkkal, vajmi keveset érdeklődünk az egykori Felföld gazdag vadászmúltja iránt. Vajon miért?
Csak azzal tudnám ezt magyarázni, hogy mostanában jobbára már nem azok vadásznak, akik talán suhanckoruk óta meggyőződéses természetjárók és vadászok voltak. Olyanok, akik fiatalon, már az apjukkal vagy valakivel a rokonságból, a szomszédok közül hajtani jártak, telente, és ínségek idején etették, óvták a vadat. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy a jó vadász elsősorban a vaddal való törődést, a vadászterületek iránti folyamatos gondoskodást tartja szem előtt, és csak azután nyulászik, vadkacsázik, vesz célba lázas igyekezettel nagyvadat. Manapság viszont akinek pénze, pozíciója van, az különböző eredménnyel, esetleg protekcióval leteszi a vadászvizsgát, és rögtön vadászfegyverhez jut. Szép számban találni olyan „vadászt”, aki nyulat vagy fácánt az életében nem lőtt még, viszont a Tátrában medvét, Afrikában oroszlánt már igen. Az ilyen ember fütyül a vadászetikára, felrúgja a vadászati szabályokat, akár a könnyen kifizetett bírság fejében is kíméletlenül nyomul kitűzött céljai felé. A múlt iránti közömbösség további oka, hogy a hazai vadásztársadalom keveset olvas, nem tartja lényegesnek a vadászörökség itteni hagyományainak tiszteletét. Ennél a nemtörődömségnél már csak a tervszerűtlen kapkodás bántóbb. A környéken is ismerek olyan vadászterületet, ahol még nem is olyan régen egyetlen évben kis híján félszáz vaddisznót lőttek, most meg örülnek, ha öt-hat puskavégre kerül. Vagy ha decemberben tizenöten kimennek vadászni, jó esetben kilenc fácánt ejtenek.
Régióinkban a vadgazdálkodásban vad gazdálkodás folyik?
Igen, bár hiba lenne gépiesen általánosítani. Annyi azonban bizonyos, hogy ebben az ágazatban újabban is jócskán történtek mulasztások. Hadd említsek egyetlen példát: régebben nemcsak együttes vadászközösségnek számított, hanem állományában is gazdag vadászterület volt Nagycétény, Nemespann és Szőlős; ma viszont az utóbbi község határában már alig akad vad. És számtalan egyéb helyen sincs ez másképpen. Mára más lett a világ, az elmúlt idők átgondolt vadászregulái inkább csak a „nimródlét” külsőségeiben élnek: dívik még a gyülekező, a vadászati megnyitó, de például a hangulatos vadászvacsorák tradíciója sokhelyütt kiveszőben van. A teríték szétosztása után sokan rögtön az autójukba ülnek, és villámgyorsan eltűnnek. Így a vadászat során látottakat sem lehet megbeszélni. Hol vannak azok az idők, amikor már a vadászjelöltségnek is örült az ember?!
Nem lehangoló, hogy az ország, a mai dél-szlovákiai tájak vadászöröksége iránt is gyér az érdeklődés, a szakmai kíváncsiság?
A vérbeli vadásznak nem kenyere az elkedvetlenedés. Meg hát ma is találni régi vágású vadászt, aki nemcsak a trófeáit, hanem a vadászirodalmat is becsben tartja. Azokban a könyvekben bőven fellapozhatók történelmi tények, a régi szokások, ha úgy tetszik, bizonyos vonatkozásokban még politika is. Kissé elgondolkodtató viszont, hogy az irodalom hivatalos berkeiben gyakran lenézik a vadászirodalmat. Még a nagyszerű Fekete Istvánra is ráfogták, hogy „csak” a gyerekeknek, az ifjúságnak ír, ám hogy szenvedélyes vadász és remek vadászíró, arról alig beszéltek.
Ha csak röpke tájékozódás szintjén is, de szlovákiai magyarokként mit illene tudni a felföldi vadászatok, vadgazdaságok, hajdani vadaskertek tradícióiról?
Dőreség elvárni, hogy egyetlen szuszra – akárcsak távirati stílusban is – összefoglalhatók mindazok a tények, amelyekről például a Zólyomban született Balassi Bálint korától a kuruc időkön át egészen a második világháborúig az itteni vadászati hagyományok nyomon követhetők. Mert kiindulásképpen valóban elég kézbe venni a magyar reneszánsz kori költő műveit, hogy észrevegyük, Balassi milyen érzékletesen ír akár a vadászmadarakról, akár vadászatai helyszíneiként a természetről. Vagy hogy a századokat átívelve, a közelmúlt vadászörökségét említsem: a köztudatban szinte nyoma sincs, hogy az 1965-ben elhunyt Károlyi Lajos gróf beírta nevét az egyetemes vadásztörténelembe. A francia Maxime Ducrocq-kal ők vetették föl elsőkként a Nemzetközi Vadászati Tanács megalapításának gondolatát, és négy ország vadászati szakembereivel 1928-ban, a gróf tótmegyeri kastélyában kidolgozták az „Érsekújvári Deklarációt”. 1930-ban annak alapján jött létre Párizsban ez a máig fennálló szervezet. Károlyi Lajosról azt is tudni érdemes, hogy az 1894-ben örökségként átvett stomfai és tótmegyeri birtokain európai hírű vadgazdálkodást folytatott, beleértve a muflontelepítést. Egyébként a véletlen műve, hogy bő fél évszázaddal később, 1953-ban éppen a borostyánkői várrom alatti egykori Károlyi-vadaskertben működő vadásztársaság tagja lett Molnár László, az elismert gyógyszerkutató és jó nevű vadászattörténész. Régiónkat érintő kutatásai egészen az őskorig nyúlnak vissza, de képzőművészeti motívumként is élénken érdekelte őt a vad és a vadászat, valamint a vadászathoz fűződő mítoszok és szokások is. Az ő szakmai alaposságának egyik titka, hogy azon régi vadászírók közé tartozott, akik még jól ismerték a két világháború közötti évek körültekintő vadgazdálkodását, valamint annak a tizenkilencedik századi hagyományokra épülő eredményeit.
A tizenkilencedik század, az a korszak – a hangulatos vadászatok mellett – mennyiben volt kegyes a jeles vadgazdák szándékaihoz?
Az akkori idők irigylésre méltó vadászati konvencióira gondolva, sajnálkozás helyett, szabadjon a híres vadászra és vadászíróra, Széchenyi Zsigmondra hivatkoznom, hiszen szavai szerint: „Ami az idő orsóján lepergett, ami már történelemmé rögződött, aminek visszatérési lehetősége megszűnt – az már vissza sem sírható.” Viszont nem kevésbé igaz, hogy mind a jelennel, mind a jövővel szemben könnyelműség, ha tudatunkból kiűzzük a múltat, beleértve szűkebb pátriánk vadászati kultúráját. Ugyanis őseink a vadgazdálkodás terén olyan eredményeket értek el, amelyekre Európa-szerte fölfigyeltek. Az egykori Felföldön csupán fácánosból harminc működött, a vadaskertek száma hatvanegy volt, ezekből csak a hajdani Gömör vármegyében, egyebek mellett, a balogi, a betléri, a meleghegyi, a hanvai, a sajógömöri említendő.
A régi idők itteni vadászéletének daliás egyéniségei közül ki jut az eszedbe, ha álmodból ébresztenek?
A kérdésföltevés valóban kissé álomszerű, hiszen ábécé sorrendben az 1869-ben született Ambrózy-Migazzi Istvántól, tehát a malonyai örökzöld arborétum alapítójától egészen az 1945-ben elhunyt Thuróczy Tibor vadászíróig – aki 1912 és 1919 között Nyitra polgármestere is volt – tucatszám sorolhatnám a neveket. Bár Kittenberger Kálmán, gróf Forgách Károly, Hanvay Zoltán, vadászati témájú szobrai révén a Liptó megyében, Királylehotán született Stróbl Alajos, a kiváló vadászíró és lapszerkesztő Jurán Vidor külön-külön is megérdemli az utókor figyelmét. Forgách Károly és Hanvay Zoltán lényegében kortársak voltak. A gróf 1825-ben, a hanvai remete pedig 1840-ben született. Forgách Károly a történelmi emlékű család ghymesi ágának utolsó egyenes ági tagja 1848-ban vette át az ottani családi majorátus kezelését, és áldásos tevékenységét elsősorban a céltudatos vadtenyésztésnek szentelte. Fokozatosan tekintélyes számban engedett szabadon a pagonyaiba dámvadat, szarvasbikát és szarvastehenet, legfőbb sikere pedig a muflontelepítés volt. A helyi várrom alatti sziklás terepen kiépített vadaskertjében 1868-ban, az európai szárazföldön először, nekilátott az addig csak a Földközi-tenger szigetein élő muflon meghonosításának; és másfél évtizeddel később már száz egyedet bocsátott szabadon a tríbecsi erdődűlőbe. Hanvay Zoltán szintén sikeres vadgazda, lelkes vadász és kitűnően képzett vizslatenyésztő volt. A nemzetközi hírű ebtenyésztésen és a túlzásba sohasem vitt vadászkedvén kívül – huszonöt éven át vezetett precíz lőjegyzéke összesen 28-féle zsákmány 3793 darabját jelzi – megpróbálkozott a fogolytenyésztéssel is. A Lucsivnán bérelt vadászterület, tehát a Poprád közeli vidék és a tátrai hegyóriások azonban nem kedveztek szándékának.
Kittenberger Kálmán neve a múlt század negyvenes éveinek közepén született nemzedék számára szinte személyes „ismerősként” hangzik.
És valószínűleg nem csak a fiúknak, hiszen az 1881-ben Léván született vadász, író és Afrika-kutató két utolsó könyve már az ötvenes évek derekán, nem sokkal a szerző halála előtt jelent meg; s az akkori tizenévesek fölkapott, több kiadást is megélt olvasmánya volt.
Manapság viszont nem csupán Kittenbergerről, hanem hazai vadászörökségünk többi nevezetes egyéniségéről is csak elvétve hallani…
Talán az iskolák szakköri tevékenységében, a cserkészek körében, esetleg a Csemadok sok-sok vadászt tömörítő alapszervezeteiben lenne tanácsos megkísérelni vadászhagyományaink ébresztgetését. Mert a múltfaggatásnak ez a területe, sajnos, egyelőre a társadalmi érdeklődés peremén is kívül esik. Igaz, hébe-hóba találni kivételeket: például Zselízen Baka András a természetjáró csoportját Kittenberger Kálmánról nevezte el.
Hanvay Zoltán kapcsán már szó esett a vadászebekről. Főként fecsej közben szokás azzal élcelődni, hogy a vadászkutya néha fontosabb „kelléke” a vadászatnak, mint a vadász.
Azért ez túlzás, noha nem vitás, hogy a jó vadászkutya megbízható segítője a vadásznak. Nekem is voltak vadászkutyáim, az utolsó egy magyar vizsla. Valószínűleg azt is kevesen sejtik, hogy a magyarvizsla-tenyésztés gazdag múltja szintén a történelmi Felföldhöz kötődik. A kitűnő kynológus, az 1996-ban elhunyt Koloman Slimák is a vadászebekről írt könyvében a magyar, azaz a sárga vizslák eredetét a mai Szlovákia területére helyezte. Így talán az sem véletlen, hogy az itteni magyarvizsla-tenyésztők már 1973-ban önálló magyar vizslaklubot alakítottak. Első elnöke a pozsonyi származású, majd cukorgyári tisztviselőként Diószegen élő, a nyugdíjas éveit Galántán töltő Lukász Péter volt.
Egy öreg, sokat próbált vadászt nem zavarja, hogy manapság már-már „illendő” vadászszervezethez tartozni? Hogy a kis falvakban olykor több a vadász, mint az iskolás?
Tény és való, országosan rengeteg a vadász. Divat lett a vadászat, ma kevésbé szenvedély, inkább társadalmi sikk és passzió. Persze, ennek arányában megdrágultak a vadászfegyverek, a vadászruhák, még a lőszer is. Pedig régi vadászmondás, hogy ahol sok a „róka”, ott kevés a vad.
Hetvenöt évesen határozott különbséget teszel kocapuskás és vérbeli vadász között?
Hogyne! A mohó kocapuskás a hátizsákjában, az igazi vadász a szívében is viszi a zsákmányát. Őt nem a vadászkonc érdekli, hanem elsősorban az erdő-mező világa, másodsorban a természetjárás öröme, és csak harmadsorban a mindig forgandó vadászszerencse.
Névjegy
1941. január 1-jén született Nagycétényben. Pedagógus, lapszerkesztő, publicista, vadászati szakíró. Tanítói képesítését Pozsonyban szerezte, pedagógusként Nagycétényben dolgozott. 1959-ben politikai okokból bányász volt, 1968–1970-ben a Csemadok dolgozója Nyitrán, a husáki érában 1975-től sokáig anyagbeszerző. Kinőve a vadászjelöltségből, a vadászvizsgát 1966-ban tette le, ekkortól a vadászirodalom elkötelezettje. Legutóbbi kötete, a Cétényke parti történetek és legendák 2014-ben jelent meg.
Az eredeti interjú a pozsonyi Új Szó honlapján az alábbi linken érhető el:
http://ujszo.com/napilap/interju/2016/01/08/toll-es-vadaszpuska
Hozzászólások