Mindig csodálkoztam azon, hogy emberek milyen felkészületlenül vállalkoznak bizonyos dolgokra. Mint a favágó, aki meg sem nézi hány fogát húzta ki fűrészének a dentiszt. Nem tudom, ilyen esetekben kinek mi jár a fejében. Talán a vakszerencsében bíznak, és nem gondolják végig, azért vak ez a szerencse, mert nem látja tisztán, hogy ki mellé szegődjön. Márpedig a véletlen vélhetően azért véletlen, mert véleménye híján nem tudja mit csinál.
Mindez egy szerencsétlen kínai kapcsán jutott eszembe. Szegény Jang Csin-hajnak nem volt munkája, s ezért úgy érezte, ő csak bajnak van e világon, s mivel ebből túl sok is jut a glóbuszunkon élőknek, feleslegesnek tartotta tovább feszíteni a húrt. Úgy vélte, huszonhét éves korára éppen elég keserű tapasztalatot gyűjtött életének lezárásához. Minden további tapasztalat tetézi a bajt, gondolhatta csüggedten, hiszen minden jót és szépet csak azoknak tartogat az élet, akik munkával szerzett jövedelemből élnek. Vagy tisztes nyugdíjjal rendelkező szüleik nyakán. Szüleiről nem tudok, azok nyugdíjáról sem, egyiket sem említette a tudósítás, amelyből csak annyi derült ki, hogy Jang Csin-hajnak munkája nem volt. Mintha az elengedhetetlen tartozéka lenne a felhőtlen boldogságnak.
Ő is úgy képzelte, mint a hozzá hasonló öngyilkosjelöltek többsége, hogy véget vetni az életnek a világ legegyszerűbb dolga. Nem kell hozzá gyakorlat, nem kell hozzá körültekintés. Pedig, mint az életben véghez vitt egyéb cselekedetek esetében is, ehhez sem árt számításba venni bizonyos körülményeket. Persze csak akkor, ha az illető valóban eredményes akar lenni.
Annak, aki fel akarja akasztani magát, nem árt, ha előtte megvizsgálja a kötelet. Tudjuk jól, hogy igen gyakran hajszálon múlik az életünk, ámde ebből még nem feltétlenül következik, hogy egy cérnaszál elbírja az akasztott embert.
Nos, a szóbanforgó kínai fiatalember sem volt elég megfontolt, amikor tigrisek közé ugrott a csengtui állatkertben. Meggyőződése lehetett, hogy a vadállatok néhány másodperc alatt végeznek vele, még az is átvillanhatott az agyán, ha már az éhező embereken nem segíthet kétségbeesett elhatározásával, talán a korgó gyomrú vadmacskák éhségét csillapítja.
És éppen itt jelentkezett a kellő körültekintés hiánya. Legalább megkérdezte volna az állat gondozóit a nekik nyújtott táplálékról. Hogy mit, mikor és mennyit ettek, elvégre – bár lehet, hogy ez nem mindenki számára nyilvánvaló – egy jóllakott ragadozónak nem fut össze a nyál a szájában, ha meglát egy vézna kínait. Azt legfeljebb csak játékszernek tekinti, akivel elszórakozik egy kicsit, mielőtt megkezdi délutáni sziesztáját.
Így esett, hogy kínai barátunk hiába énekelte fennhangon Kovács Kati régi slágerét: nem, nem, nem, soha nem, nem, nem, én nem leszek sohasem a játékszered, ha már az eledeled nem lehetek, a dal süket fülekre talált. Ahelyett, hogy megzabálták volna, a tigrisek úgy játszadoztak Jang Csin-hajjal, mint Gittácska a hajasbabájával. Talán egy icipicit vadabbul.
Az esetnek két ápoló vetett véget. Az egyik a pajkos vadmacskákat, a másik az életunt kínait vette gondozásába.
Én az ő helyébe, még mielőtt az állatkert közelébe érek, elolvastam volna Nagy Lajos Képtelen természetrajzát. Abból sokat lehet tanulni. Bár egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy valaha is lefordították kínai nyelvre a magyar író ilyen esetekben felettébb hasznos remekművét.
Hozzászólások