Bevezető
Kislánykorom legszebb estéi voltak azok, amikor ránk köszöntöttek az áramszünetes órák, s abban az időben, majd harminc éve, sűrűn megesett ilyesmi. Akkor körbeültük a kis konyhaasztalt négyen, a család, anyám meggyújtott egy-két gyertyát, s én, a legkisebb, megborzongva, sokáig pissz nélkül csak az árnyakat lestem. Mikor megbarátkoztam velük, azonosítottam a kontyosat anyámmal, a legzömökebbet édesapámmal, és így tovább, tudtam már figyelni a társalgásra is. Olyankor édes beszélgetések hangzottak el, történetek az ősi lakóhely, Nagytótfalu históriáiból, vagy régebbről, a családi legendárium még öregebb lapjairól.
A történetmeséléseket azóta is mindig ilyen környezetbe helyezem, gyertyafény mellé, meghitt esti órákra. Mára a legtöbbünk életéből kivesztek ezek a pillanatok. Talán csak a gyerekeknek mondott esti mesék idézik föl olykor a szülőkben a hasonló hangulatot. Sok szakmabéli mondja: a kicsiknek milyen nagyon fontos, hogy történetet halljanak, saját életük pillanataival fűszerezettet is. Az ilyen mese feszültségoldó, léleképítő, ezer jó hatással bír. Bizony, állítom, a „nagyok”, a felnőttek életében is hasonló szerepe lehetne-lenne a történetmondásnak. De ki ér rá ma erre, s ki múlatná az időt ilyen idejétmúlt, gyermeteg-naiv butasággal, mikor mankónak ott a tévé, videó?
A füzettel, számítógéppel szemezve felelevenítettem magamnak a meséléseket. Társaságot képzelek magam köré, sok, szívemnek kedves embert, valaki mond egy szót, mondjuk azt, hogy MESE, s én kitalálok rá egy történetet. Talán azt, hogyan keletkezhetett hajdan, régen a mese. Szabadon száll a fantázia, történeteinkben bármi megtörténhet, mégis sajátos logikát követnek. Mert meséink is mi magunk vagyunk. Az én történeteim asszociatikák, s kissé fűszeresek. Mit tegyek, szeretem a csípőset, furcsa ízűt, szeretem, ha anyám megjegyzi főztömet kóstolva: „lányom, már megint mit tettél ebbe a paprikás krumpliba?”
Hisz tudjuk, föl lehet dobni még egy egyszerű paprikást is, hogy még másnap is érzi a szájában jó ízét, aki ette. Íme, az én különös ízű, csöpp – mert csöpp, serteperte, ágyramászó lányom mellett született – asszociatikáim első darabja.
Mese
A dzsungel mélyén nagy hőség volt. Kitymeritty, akit éles, visító hangjáról nevezett el a törzs harminckét tagja, megtörölte sötétbarna homlokát, és husángjával nagyot csapott a bölény felsőcombjára.
– Gyita, te ökör! – kiáltott rá, persze nem ezekkel a szavakkal, hanem az „angkangsussapurr” hangsort adta ki torka. Két majom és lábánál egy élesen sziszegő kígyó válaszolt neki. Kitymeritty utóbbit rögvest agyonütötte, s átfutott a fejében, hogy de jó is lesz a kígyó ágyékkötőnek. (A törzs hét asszonyán újabban furcsa szokás vett erőt. Befedik testüket, Szélisten ne rója fel nekik, még elülső ingerlő domborulataikat is állatbőrökkel, s egyfolytában csacsogó nyelvükkel minden férfitól és öregtől is megkövetelik, hogy ugyanezt tegyék ágyékukkal. Csak a gyerekeket kímélik.)
Megjelent Csikrakremoni, a Kitymeritty szívének legkedvesebb gyermek, aki már háromezer-háromszázharminchárom napnyugtát megért.
– Sokat dolgozol – rótta meg a férfit, és két oldalról kedvesen belemarkolt Kitymeritty fekete üstökébe.
– Áh, hagyjad, Csikrakremoni! – legyintett ő, persze saját nyelvükön, jajkapóul. – Miféle afrikai törzs az, ahol ennyit kell melóznia egy életerős férfinak? Csak az alvás, csak az ád nyugalmat…
Mély hallgatásba burkolóztak mindketten. Kitymeritty egy földre hullott indát piszkált a kezében lévő faággal, miközben testes képek ülték meg fejét: a vadászatoké, a Szélistennek szentelt szertartásoké. Nehéz feladat volt minden teendő, még a tánc is, s bár izmai dagadtak, az újabb és újabb napnyugták egyre jobban igénybe vették fáradt testét.
Csikrakremoni féktelenül ugrabugrált előtte, s a közeli forrás vizével locsolta saját testét és Kitymeritty arcát. Ősellenségük, a Sárga Korong féktelenül sütött. A fiúcska hirtelen leült a férfi melletti fatörzsre. Volt egy titka. Megkopogtatta kobakját, hogy vajon elmondja-e a számára oly kedves férfinak. Sötét arcocskáján végigsimított egy szellő. Jó jel, Szélisten biztatja.
– Én kitaláltam egy történetet, ami nem Szélistenről szól, hanem egy szép lányról és hét kis emberről – súgta Kitymerittynek.
S Csikrakremoni elkezdte mondani azt a történetet. A férfi óriáskönnyeket hullatott a végén, ahol a törzsfő megmenti a lányt, s röhögve ugrált körbe, mikor megtudta, hogy a gonosz banya jól megdöglött.
Kitymeritty akkor leült. Végre megpihent. Mikor a Sárga Korong elhagyta az eget, továbbadta az egész törzsnek, amit hallott. A többi férfi ugyan jól megverte, amiért a bölény nem készült el vacsorára, de a nőknél, a véneknél, és különösen a gyerekeknél nagy sikert aratott a hét kicsi ember és a szép lány történetével.
Hozzászólások