A jog abból a reményből fakad, hogy érdemes együttműködni, és a konfliktusok rendezésére „fair” játékszabályokat kialakítani; lehet bízni abban, hogy ezeket széles körben be is fogják tartani. Deák Dániel adójogász professzor, akinek „Alkotmány és adójog” című kötetét 2016. március 9-én mutatták be a Corvinus Egyetem könyvtárában, kijelentette: a jog mélyén optimizmus van – igent lehet mondani a sokféle feszítő ellentét és ellentmondás feloldhatóságára, kezelhetőségére. A jog a józan ész kifejeződése, de még ennél is több: maga az egyenlőség. Az értelemmel megáldott polgárok együttműködésének alapja az egymást személyükben egyenlőként való tételezés. Ez csak akkor lehetséges, ha a jogrendszer, a benne lévő normák egymást összefogják, egymás számára adják meg jelentésüket, hatókörüket és súlyukat, sőt egymást erősítik. A jogi szabályozhatóságnak vannak határai. Ha politikai önkény, osztályönzés vagy törzsi-etnikai-nemzeti gyűlölködés uralkodik, a jog elenyészik. Akkor is megszűnik a jogi szabályozás lehetősége, ha nincs társadalmi méretekben egyetértés a jog értelmezésében és alkalmazásában. Az adójog is jog, még ha ez nem is teljesen nyilvánvaló mindenkor és mindenki számára. Deák Dániel adójogász professzorral a megjelenő könyvéről Láng Judit újságíró beszélgetett.
L. J.: Adózás és alkotmányos értékek – a mindennapi életben nem könnyen összeegyeztethető fogalmak. Hogyan hozhatók egymással mégis összefüggésbe? Szemléltetné ezt példával is?
D. D.: Magyarországon az utóbbi időkben, különösképp 2010-től, rendkívüli változások mentek végbe a politikai és jogi rendszerben. Sok példát tudnék mondani arra, hogyan függenek össze egymással ezek a fogalmak, de csak egyet emelnék ki ezzel kapcsolatban. Ez pedig a reklámadó. Tavaly egészen különleges körülmények között vezették be képviselői indítványra az erre vonatkozó törvényt. Ahogy elfogadta a parlament, rá három nappal már módosítani kellett a törvényt, és azt is tudjuk, hogy erősen megcéloztak egy bizonyos piaci szereplőt ezzel az adóval.
Közbevetve megemlíteném azt a pilisjászfalui esetet, amikor kommunális adót vezettek be, amelyről lehetett tudni, hogy a településen élők közül ezt kifejezetten egy lótartó családra vetették ki. (Mezőgazdasági munkára használták az állatot.) Amikor tehát címzett jogszabály születik, és az közvetít fizetési kötelezettséget, az azért nehezen egyeztethető össze az alapvető demokratikus és alkotmányos értékekkel.
Hasonlóképpen történt ez a reklámadóval is. Az eset jól mutatja azt – és ez nemcsak a reklámadóval fordult elő, hanem más adónemek esetében is hasonló problémák mutatkoztak –, hogy nem egyszerűen csak problematikus elemek vannak egy ilyen adónemben, hanem olyan súlyos kérdések vetődnek fel, amelyek messze többről szólnak, mint pusztán az adózás.
Az egyik legfontosabb jellegzetessége ennek a törvénynek az, hogy a bevezetett adó progresszív, vagyis ahogy az adóalap nő, ezzel együtt az adómértékek is emelkednek. Esetünkben azonban nem jövedelemadóról van szó, az adókötelezettség tehát nem a fizetőképességgel függ össze, hanem az árbevétellel.
Amikor az Európai Bizottság megvizsgálta a reklámadót, a legerőteljesebb kritikai reakció a Bizottság részéről az volt, hogy a progresszív adóztatásnak a fizetőképességgel kellene összefüggnie. Egy árbevételre kivetett adó és a fizetőképesség között azonban esetleges kapcsolat van, mert lehetséges, hogy nagy árbevétele van egy cégnek, ugyanakkor azonban nyeresége nincsen, tehát a fizetőképességre ezen keresztül nem lehet következtetni.
Egyébként is a fizetőképesség nem egyszerűen adózási fogalom, hanem az alkotmányos alapértékekkel függ össze, hiszen nemcsak az a kérdés vetődik fel, hogy mennyi adót kell fizetni, hanem legalább annyira fontos az is, hogy kinek kell adót fizetnie, vagyis hogy milyen a polgár teherviselő képessége. Ezek már olyan kérdések, amelyek más, az adózáson túlmutató szempontokat is beemelnek az adózás problémakörébe.
A kötetben arra szeretnék rámutatni, hogy itt nem pusztán csak adóztatásról, hanem mögötte egyfajta kultúráról van szó. A könyv borítójára mottóként ráírtuk Holmes főbíró híres mondatát: „Szeretek adózni, mert ez az ára annak, hogy civilizációban élhessek.” Valóban ide kellene eljutni. Az adóztatással kapcsolatban nem egyszerűen csak az a fontos, hogy fizetni kell, hanem még lényegesebb a „hogyan fizessek?” kérdése. A társadalmi igazságosságról vallott elképzeléseink között sok olyan elem van, amelyre a kötet valamilyen módon szeretne reflektálni.
Sok szempontból polemikus is a mű, hiszen nyilvánvaló, hogy minden értelmiségi, aki komolyan veszi magát, igyekszik kritikát gyakorolni a fennálló társadalmi, gazdasági, jogi és politikai intézményekkel szemben. Ez a mű is ilyen értelemben kritikus, de azt remélem, hogy tanulni lehet belőle.
L. J.: Hogyan született meg a mű?
D. D.: Mindenekelőtt a saját intézetem és a kollégák erősítettek ebben engem, aminek nagyon örülök. A Gazdasági Jogi Tanszéken tanítok, ahol bár gazdasági szakjogokkal foglalkozunk, azért a főprofil a civilisztika. Sokat beszélgetek a kollegáimmal: megvitatjuk azokat a kérdéseket, amelyeket civiljogi és adójogi szempontból is körbe lehet járni, majd a különféle megközelítéseket összevetjük egymással. Ezekből a vitákból sokat tanultam.
Például az adóelkerüléssel kezdtünk el foglalkozni. Módszeresen végigbeszéltük az ezzel kapcsolatos kérdéseket: nyilvánvaló volt, hogy egy civiljogász máshonnét közelítve, más következtetésekre jut ugyanazon kérdések tekintetében, mint egy adójogász. Ha tehát a saját tanszékemen, illetve intézetemben ezekre a beszélgetésekre nem kerülhetett volna sor, akkor nem születhetett volna meg a mű, illetve nem így született volna meg.
Másik ilyen munkakapcsolat a „Fundamentum” című folyóirat volt, ahol többször publikáltam a tárgyban. Örömömre kritikusan fogadták a gondolataimat, és bizony néha kapaszkodni kellett azért, hogy el tudjam fogadtatni a nézeteimet. Megvitattuk például a progresszív adóztatás, a szociális biztonság és a társadalmi igazságosság kérdéseit, illetve ezek összefüggéseit.
A harmadik munkakapcsolat a Jogtudományi Intézethez fűz, amelynek a vezető folyóirata az „Állam és Jogtudomány”. Itt is volt két-három olyan cikkem az elmúlt évben, amely azután bekerült a könyvbe, és amelyre azt megelőzően szintén komoly kritikát kaptam.
Az utoljára megemlíthető, de korántsem lényegtelen munkakapcsolat a kiadómhoz fűz, amelynek munkatársaival termékeny és jó együttműködés alakult ki. Ez a mű egy kiadói sorozat része, tehát egy hosszabb munkafolyamatról van szó. Tavaly megjelent az „Üzleti jog” című könyv, az ősszel pedig szeretnénk megjelentetni az „Adójog” című egyetemi tankönyvet is. Sok tartalmas beszélgetést folytattunk a kiadóval, hogyan, miként, milyen feltételek között, milyen karakterű mű jelenjen meg. Azt is fontos volt tisztázni, hogyan lehet ezt majd népszerűsíteni.
Tudom, hogy a mű nem könnyű olvasmány, mert egy hatszáz oldalas kötettel és több mint ezer jegyzettel nem lehet forradalmat csinálni. Szóval, ehhez türelem kell, hogy az ember elmélyüljön a részletekben.
L. J.: Mi a kötet morális üzenete?
D. D.: Az, hogy adót fizetni jó dolog! Jó dolog egy jól működő társadalomban, ahol a polgárok nem sarctól szenvednek, hanem adót fizetnek. Az adófizetés messzemenően nem arról szól, hogy befizetek egy összeget, amely mindenki számára költségként jelenik meg. Az adó bevallása megelőzi az adó megfizetését, mégpedig nemcsak időben, hanem fontosságban is. Nyilvánvalóan senki nem szeret fizetni csak azért, mert felszólítják erre. Ha valamiféle harmonikus együttműködés jön létre a társadalom különböző szeleteiben, akkor teljesen természetes, hogy mindenki fontosnak tartja a közösségi feladatok finanszírozását. Viszont ha valaki azt mondja, hogy fizessünk kevesebb adót – lehet, hogy igaza van –, de akkor azt is hozzá kell tennie, hogy jó, akkor költsünk például kevesebbet a szociális kiadásokra, vagy a gazdaságfejlesztésre. Ha kevesebb az adó, akkor kisebb az állami felelősségvállalás is. Tehát az adózás csak látszólag szól a pénzről.
Az, hogy befizetéseket kell teljesítenem az állam felé, tulajdonképpen csak egy külsőleges mozzanat. Igazából itt a társadalom sokszor egymással ellentétes érdekű és különböző értékeket viselő csoportjai közötti összeütközések feloldásáról van szó. Az adóztatás ezért civilizációs eszköz. Nekem nagyon békés szakmám van! Először azért, mert jogász vagyok, és a jognak csak békében van szerepe. Ahol erőszak uralkodik, és fegyver vagy bunkósbot oldja meg a problémákat, ott nincs szükség jogászra. Kétszeresen is a béke eszköze az adójogász, mert hiszen az adóztatás azt feltételezi, hogy be is fizetjük azt az adót. Ha ez minél kevesebb kényszerrel történik, akkor az annak a jele, hogy van bizalom a társadalomban.
Tizenöt évvel ezelőtt, azóta híressé vált vitát folytatott le Joseph Ratzinger (a későbbi XVI. Benedek pápa) és Jürgen Habermas filozófus, társadalomtudós. Utóbbi így fejezi ki magát: „nincs hallásom a vallásra”. Ő tehát nem tételesen hívő és vallásos ember. A két egymástól nagyon különböző ember a különböző alapállások ellenére is érdekfeszítő beszélgetést folytatott egymással. Azt a kérdést járták körül, hogy mi teszi a társadalmat társadalommá, és hogy vajon mitől válhatnak láthatóvá a közös ügyek.
Erre egy olyan ember, mint Joseph Ratzinger, akinek természetjogi és hegeliánus háttér-tudása van, könnyen adott választ, mert levezette a felsőbb természetjogi értékekből, hogy miért szükséges a társadalmi közmegegyezés. Az olyan szkeptikus számára, mit Habermas, ez nem volt annyira nyilvánvaló. Ő két példát hozott fel: az egyik a választójog, a másik az adóztatás. A választójogot azért, mert egy jól működő társadalomban természetesen nem kötelező választani, de a polgárok mégis elmennek és szavaznak. Van ebben valami! A polgárok – ezrek és ezrek – fontosnak érzik, hogy kifejezzék a véleményüket, döntést hozzanak, mert hisznek abban, hogy ennek van értelme. Ez az igazi társadalom! Habermas másik példája az adóztatás volt. Egy jól működő társadalomban nem azért fizetnek az emberek adót, mert kötelező, vagy kényszerítik erre őket. Egész egyszerűen azért, mert belátják, hogy közösségben élnek, ahol vannak közösségi feladatok, és azokat finanszírozni is kell.
Finnországban, ha meg akarom nézni, hogy a szomszédomnak mennyi volt a keresete az elmúlt évben, akkor ennek semmi akadálya, mert az adóbevallása mindenkinek nyilvános. A skandináv országokban tehát olyan társadalmi kultúra alakult ki, ahol a nyilvánosságnak és a közbizalomnak számunkra egészen hihetetlen szintjei és formái jöttek létre. A közpénz felhasználása átlátható, aminek az alapja az, hogy a befolyó bevételek is polgárhoz köthető módon nyilvánosak. Jó lenne, ha egyszer Magyarországon is eljuthatnánk idáig.
Abban a reményben is írtam ezt a művet, és bíbelődtem vele három éven keresztül, hogy ehhez én is hozzá tudjak járulni.
L. J.: Az állam, a vállalkozói és a civilszféra közötti kapcsolatokról mit gondol?
D. D.: Az adójog fontos, de vannak sokkal alapvetőbb dolgok az életben. Az adóztatással kapcsolatban hagyományos alapelv a diszkriminációtilalom, és az aránytalanság (az elkobzó hatású adóztatás) tilalmának elve. Ha ezekről beszélek, akkor egy kissé hátralépve magamnak is rá kell látnom arra, hogy az adóztatás jogi szabályozása csak egy sokadik intézkedés lehet, amikor a társadalmi környezetünket alakítjuk, mert az alapvető adóztatási elveknek a szubszidiaritásra kell épülnie. Vagyis egy társadalomban akkor érzik jól magukat az emberek, ha a polgárok a felmerülő hiányosságok és igények mentén vállalkozásokat és civil szervezeteket alakítva meg tudják szervezni magukat. Ehhez horizontális kapcsolatok kellenek. Ne az államtól várjuk azt, hogy létrejöjjenek például értelmes emberi munkafeltételek, hanem a polgárok legyenek képesek együttműködni, hogy fölépíthessék maguk körül kicsiben a társadalmat.
L.J.: Az adóztatás egyik legélesebb kérdése az adóelkerülés problémája. Hogyan látja ezt?
D.D.: Nem egyszerű dolog az adóelkerülést feltárni, mert ez nem arról szól, hogy valaki megsértette volna a jogszabályi rendelkezéseket, viszont valahol a dolog mégsem stimmel, mert az adózó kikezdte a jogrendszer integritását. Hogy tényleg kikezdte-e, és ezt milyen szempontok alapján lehet megítélni, erről azt gondolom, hogy ezt nem adó-, hanem civiljogi szempontok alapján lehet eldönteni. Az élet igazán alapvető kérdéseit a civiljog sokkal jobban érinti, mint az adójog.
Adójogászként számomra is rendkívül fontos a civiljogi megközelítés: sőt, azt mondhatnám, hogy sok szempontból én magam is civiljogász vagyok. A társasági jog, a polgári jog és a számvitel alapvető dolgok. Először meg kell értenem, hogy mi történt. Azt pedig nem adójogi, vagy fiskális logikával, hanem a polgárok logikájával fogom tudni megérteni. Ez nem azt jelenti természetesen, hogy nincsenek konfliktusok a különböző nézőpontok között, de a politika az egyensúlyok művészete, és nagyon sokszor a gazdaságpolitika, vagy az adópolitika azzal a kihívással néz szembe, hogy mennyire téríti el a polgárokat a szokásos mindennapi gondolkodásmódtól. Nyilvánvaló, hogy bizonyos helyzetekben el kell téríteni, de ha ezt túlzásba viszik, akkor egyensúlytévesztés történik. Ezért, a civiljogi és az adójogi szempontok néha összeütközésbe kerülhetnek egymással.
A művem megírásakor nem annyira belső-jogi szempontból foglalkoztam a jogi problémákkal, és vizsgáltam jogi intézményeket, hanem a joghoz képest külsődleges szempontok szerint. Az érdekelt, hogy mennyire hasznos és üdvös a társadalom számára a jog működtetése. Emiatt néhány jogász idegenkedve fogadhatja a kötetem.
Öt-hat évtizeddel ezelőtt két közgazdász, Ronald Coase és Richard Posner vette magának a bátorságot és gazdasági szempontból kezdte elemezni az igazságszolgáltatás folyamatát annak sajátos mechanizmusaival együtt. Azután megírták a tapasztalataikat. A Coase-teoréma arról szól, hogy vannak jogok és kötelezettségek, amelyeket törvények alapján előzetesen elosztanak a társadalomban, és a polgár mégis, amikor alkotó módon tud kialakítani kapcsolatot egy másik polgárral, egyáltalán nem biztos, hogy ezt az elosztást fogja követni. A piacgazdaságban – ahogy Coase mondja – végtelen számú lehetőség van arra, hogy a problémákat megoldjuk, és ehhez nem kell feltétlenül a törvényes szabályozáshoz fordulni. Például egy kártérítési jogszabály azért lehet rossz vagy terhes, mert egy olyan terhet cipel magával, amihez képest a piaci szereplők sokkal jobb megoldásokat tudnak találni. A jogi problémakezelés tehát nem feltétlenül szükséges. A polgári társadalmi berendezkedésnek az felel meg jobban, ha az emberek megtalálják azokat a jogon kívüli megoldásokat is, amelyek igazán kielégítőek számukra. Azt, amit a jogászok a jogi dogmatika segítségével vizsgálnak, meg lehet nézni másféle, jogon kívüli szempontból is.
L. J.: A most megjelenő könyvében az adójogi intézményekkel párhuzamosan inkább egy társadalombarát adózási gyakorlatot vizsgál?
D. D.: A műben sok egyéb mellett egy olyan nézőpontot vezettem be, amelyet talán úgy fogalmaznék meg – a „law & economics” mintájára, hogy „law & constitutionalism”. Ennek megfelelően az ismert adóztatási mechanizmusokat vizsgáltam, de nem joggazdaságtani, hanem alkotmányos nézőpontból. A jogászok számára ez a hozzáállás idegen lehet, mert nem azt kapják, amit igazán várnak az elemzéstől. Nekem persze az a kihívás és feladat, hogy be tudjam mutatni azt, ha nem is bebizonyítani, hogy releváns a jogra és az adóztatásra vonatkozóan alkotmányos értékekkel összefüggő kérdéseket feltenni. Hogy rá lehet kérdezni ezekre! Hogy igenis, lehet mércét állítani! Alkotmányos adójogra persze nem mindenhol van szükség. Új-zélandi kollégám például úgy reagált a kötetre, hogy Új-Zélandon nincsen szükség az adóztatást alkotmányos keretek közé foglalni, de azért a polgárok széles körben egyetértenek abban, milyen módon történjék adóztatás. Ahol tehát maguktól – a polgárok erejéből – is működnek a dolgok, minek oda alkotmányos szabályozás?
Nem biztos, hogy mindig igazam van. Nyilván lehet érvelni más szempontból is, viszont fontos igényként jelent meg bennem, hogy a jognak vannak annyira fontos társadalmi vonatkozásai, hogy nemcsak jogi szempontból lehet megvizsgálni a vele kapcsolatos kérdéseket. Azt hiszem, hogy ez egy fontos előfeltevése annak, amiből ez a mű megszületett.
L. J.: A fekete- és szürkegazdaságról, illetve ennek vetületében a társadalmi bizalomról mit gondol?
D. D.: Nagyon sokat kell még tenni Magyarországon ahhoz, hogy akár csak egy kicsit is meg tudjuk közelíteni azokat a civilizációs értékeket, amelyek például Finnországra jellemzőek. Nem mintha ott nem lennének problémák, nyilván vannak, de hát a két társadalmat azt hiszem, nem lehet összehasonlítani.
Szeretném kiemelni a versenygazdaság és az adóztató állam kapcsolatának kérdését. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy már a XX. század elején, 1919-ben értekezett erről a század egyik legnagyobb hatású közgazdásza, Joseph Alois Schumpeter, aki nem egyszerűen tudós, hanem éppenséggel ebben az időszakban osztrák pénzügyminiszter is volt. Neki egy egészen kritikus, különleges helyzetben kellett helytállnia Ausztriában, hiszen az államcsődből kellett a gazdaságot kivezetnie, illetve megmentenie. Számára valóban kulcskérdés volt, hogy téved, vagy nem téved, helyesen, vagy nem helyesen dönt. Jól gondolkodott egyébként nemcsak elméletileg, hanem gyakorlati szempontból is. Sikerült kezelnie az alapvető problémákat, és azután átgondolta ennek az egésznek az elméleti tanulságát. Azért említettem meg, mert ő az, aki igazán klasszikus módon leírja, hogy milyen az adóztató állam és a versenygazdaság kapcsolata, ami nyilván kényes kapcsolat, mert ha az adóztató állam lomha, tehetetlen és gyenge, akkor nem lesznek közösségi célok és értékek. Ha ezek nincsenek, akkor a társadalom szegény lesz. Ha viszont az adóztató állam túlbuzgó, akkor Leviathanná válik, megfojtja a versenygazdaságot.
Mondjuk egy tízmillió lakosú skandináv országban hétmillió ember aktív. Magyarországon az a baj, hogy túl kevesen túl sok adót fizetnek, és ehhez képest nagyon kicsi az aktív népesség aránya. A tízmillió lakosból négymillió aktív igazából. Jó, most már kicsit talán több. Tehát itthon nagyon kevés az olyan ember, aki be van vonva a legális gazdaságba, és ezen keresztül a közösségi intézmények finanszírozásába. Ez az egyik legnagyobb baja a mai magyar társadalomnak: a szürke- és feketegazdaság kísértő szelleme, ami megmérgezi az emberi kapcsolatokat.
Úgy érzékelem, a legális Magyarország egyre aggasztóbb módon el van szigetelve a szürke- vagy feketepiacról élő emberektől. Politológusok ezt úgy fogalmazzák meg, hogy Magyarországon szétesett a társadalom. Ez a jelenség a demokrácia szempontjából is rendkívül veszélyes, hiszen egy széttöredezett társadalom tagjaival mindent meg lehet tenni. Magyarországon kevés az aktív adófizető, az aktívak közül is kevés az, akit be lehet vonni a legális gazdasági folyamatokba, ezért az itthoni adópolitika hamar korlátba ütközik. Aki legálisan dolgozik, azt fülön lehet csípni, és meg lehet adóztatni. Ugyanakkor az adóztató állam fojtogatja azt, akit megtalál. Kénytelen ezt tenni, mert a gazdasági szükségszerűségek erre kényszerítik. Torz folyamatok indultak meg, olyan ellentmondások torlódtak egymásra, amelyek, ha nem változtatunk rajtuk, mindig negatív következményeket fognak kiváltani.
Az tehát, hogy a magyar társadalomban rossz struktúrák alakultak ki, egyebek mellett azáltal is leírható, hogy a versenygazdaság és az adóztató állam kapcsolata nem jó. Hogy nincs egyensúly. És ha nincs egyensúly, tulajdonképpen az történik paradox módon, hogy az állam egyre újabb és újabb területekre veti ki a hálóját, a hatalmát, a befolyását. Nem mintha akarná, hanem ezek a belső feszítő strukturális ellentmondások egyszerűen másképp nem kezelhetők, és túlállamosítás megy végbe. Azért, mert a civil kurázsi mögötte nagyon gyenge. Ettől a túlállamosítástól mindenki szenved. Meg lehet nézni az államot, hogyan működik. Ez mindannyiunk közös baja.
A mű érinti ezeket a súlyos problémákat. Adóztatás és versenygazdaság kapcsolatával amúgy is foglalkozik, de az alkotmányos értékek kérdése is azért került elő, mert ezeket a társadalmi bajokat én is érzékelem, amire valamilyen választ szerettem volna adni, vagy ha nem is választ, de legalább ilyen szempontból is megközelíteni a dolgokat.
Hozzászólások