Az utóbbi évben Wass Albertről írt három rövid tanulmányom egyikében, melyekben Wass Albertet mint vadászírót igyekeztem bemutatni, örömmel állapítottam meg, hogy ma már nemcsak Wass Albertet, hanem Wass Albertről is lehet olvasni Magyarországon. Az említett összefüggésben ott elsősorban Kászoni Zoltán szép kivitelű, tartalmas kötetét említettem (Wass Albert szülőföldje, vadászatai, Agroinform, 2005).
A most kezemben tartott vaskos kötetben (több mint 400 oldalas) a könyv összeállítója, Turcsány Péter, nagy ügybuzgalommal és szeretettel szedett össze több mint 200 különböző magyarországi, romániai, amerikai stb. szerzőtől származó, legkülönbözőbb műfajú (vers, levél, tanulmány, interjú) és a legkülönbözőbb fórumokon (hazai, romániai, kanadai, USA-beli kisebb-nagyobb lapokban stb.) megjelent, igen különböző terjedelmű és stílusú írásokat, és ezeket kötötte csokorba egy rövid előszónyi tanulmány bevezetőjével. Egy a közös mindegyik írásban: valamennyi Wass Albert halála után, őróla íródott! Az első rész, mely az „Isten kenyere” alcímet viseli, az 1998-2002 között keletkezett írásokat, míg az „Egy összekuszált világ emberiségének lelkiismerete” című második rész a 2003-2004 között írottakat foglalja magába. A harmadik rövid rész „Magyarok imája” címen a nagy író 4 rövid írását adja kézre.
A könyv elején kezdve az olvasást, az ember örömébe mindjárt egy kis üröm is cseppen. Az első több tíz oldalon szereplő írások legnagyobb része azon vitatkozik, pro és kontra érveket hozva fel, hogy öngyilkos lett-e az agg író-költő, meggyilkolták-e vagy természetes halállal hunyt-e el, illetve azon, hogy kinek-kiknek állhatott érdekében az öngyilkosságnak a köztudatba történt bedobása? A különösen nagy emberek halála körüli bizonytalanság mindig izgatta az emberek fantáziáját. Hogy Szent Imre herceget vagy Zrínyi Miklóst vadkan ölte-e meg, vagy modern kifejezéssel élve „politikai gyilkosság” áldozatai lettek-e, avagy Mozartot a rivális Salieri mérgezte-e meg, vagy természetes halállal halt-e meg (ez utóbbiból még operát is írtak „Mozart és Salieri” címmel), vagy hogy a viszonylagosan közelmúltból vegyünk egy hazai példát, kiváló, tudós miniszterelnökünk, Gróf Teleky Pál öngyilkos lett-e vagy Wesenmayer, Hitler budapesti katonai attaséja lőtte-e le, soha nem fognak már biztonsággal kiderülni, bár több-kevesebb valószínűséggel sejtéseink lehetnek mindegyikről.
Mint öreg, keresztény orvos, az öngyilkosságot semmiképpen sem helyeselhetem, így csak hinni merek benne, hogy Wass Albert esetében nem erről van szó. Mégis el tudom képzelni, hogy lehetnek olyan helyzetek, konfliktusok, melyeket különösen egy ilyen érzékeny nagy lélek nem tud elviselni, és nem talál jobb megoldást ennél a szomorú és szörnyű cselekedetnél. Én még abban is bizonyos szimbolikát látnék, hogy az az ember, aki ha élete folyamán megfáradt, elkeseredett, konfliktushelyzetbe került, a természethez, a vadászathoz, vadászpuskájához fordult megkönnyebbülésért, most végső nagy konfliktusában (betegségétől, alkotó erejének csökkenésétől való félelem, esetleg a magyar állampolgársága körüli méltatlan huzavona) is fegyveréhez folyamodott.
Egy olyan nagy embernek, mint Teleky Pál, vagy éppen Wass Albert, nem az adja meg a nagyságát, hogy milyen körülmények közt távozott az élők sorából, hanem az, amit élete folyamán cselekedett, alkotott, ahogyan élt! Méltatlannak tartom Wass Albert emlékéhez, hogy még évekkel, lassan már egy évtizeddel halála után is a halál körülményeiről vitatkozzunk szenvedélyesen. Nagy vesztesége a művelt emberiségnek, még inkább hazánknak, de legfőképpen az erdélyi magyarságnak, hogy kialudt ennek a nagy ember életének a lángja.
A második ürömcsepp a pohárban e szép kötet olvasása során az a meg nem értés, széthúzás, civakodás, ami az örökösök között – ez alatt a szűkebb vagy tágabb értelemben vett anyagi örökösök és a szellemi örökösök egyaránt érthetők – a nagy író halála után megmutatkozott. Megtévesztően hasonló nevű két alapítvány létrehozása, ezek jogvitája és rivalizálása semmiképpen nem Wass Albert szellemiségét tükrözi. Ez aztán odáig fajulhatott, hogy még hamvainak végakarata szerinti hazahozatalakor sem lehetett a hozzá méltó temetési szertartást azonnal megrendezni. Biztos vagyok benne, hogy a túlvilágon (mint hívő keresztény), vagy az „örök vadászmezőkön” (mint nagy vadász) szomorúan és rosszallóan csóválja a fejét az emberi szeretetnek és összefogásnak ez a nagy apostola.
Azon nem csodálkozhatunk, hogy a „homo bestialis” (állati ember) megfogalmazója, Wass Albert, „persona non grata” lett a kommunista Magyarországon. Azt már persze nehezebben érthetjük meg (vagy talán mégis érthető?), hogy a rendszerváltás utáni mai Magyarországon is vannak még (sajnos nem is túl kevesen!), akik szidalmazzák, becsmérlik, rágalmazzák, gyűlölik ezt a hazájáért haláláig dolgozó hazafit, ugyanakkor remek tollú, színvonalas írót és „néptanítót”.
Egy könyvismertetésnek nem lehet célja, sőt célját téveszti, ha ezt teszi, hogy mint egy manapság divatos „readers digest”, kivonatosan, vagy több-kevesebb részletességgel elmondja a könyv tartalmát. Ezzel nem hogy felkeltené az érdeklődést a könyv iránt, sőt ellenkezőleg, csökkenti vagy éppen kioltja iránta az érdeklődést, „hiszen már tudom, mi van ebben a könyvben, miért pazaroljak rá több időt” felkiáltással.
Annyit azért el kell árulnom, hogy ez a kötet megismertet Wass Albertnek nemcsak szokványos életrajzi adataival, de bőséges forrásanyaggal is szolgál a Wass Albert életmű iránt részletesebb ismeretekre vágyó olvasó számára. Azt is el kell még mondani, hogy a kötet szerkesztőjének, Turcsány Péternek, több érdekes és értékes írása is szerepel ebben a kötetben.
Aki még ezen felül is tudni akarja, mit rejt még ez a 420, néha ellentétes érzéseket (persze nem Wass Alberttel szemben ellentétes!) kiváltó könyvoldal, az vegye kézbe, és olvassa türelemmel végig a Turcsány Péter által összegyűjtött írásokat. Biztos vagyok benne, hogy nem fogja megbánni!
(Kráter, 2004)
Hozzászólások