A MOKK 2005. évi ünnepi konferenciáján elhangzott előadás
Tudom, nagy merészség, vagy talán kritikátlanság is részemről, hogy minden irodalomkritikai képzettség nélkül erre a valóban szakterületre merészkedem. Úgy érzem azonban, hogy a szólásszabadsághoz hozzátartozik az „írás szabadsága” is, azaz hogy az ember véleményét szabadon kifejtse bármiről, akár írásban is. Ha aztán ez a véleménynyilvánítás kellően objektív is, a tetejében netalán még jó szándékú is, akkor semmi kivetnivalót nem találok benne. Legfeljebb a szakember megmosolyoghatja, ha nem kellően tényszerű, vagy a kedves olvasó unalmasnak találhatja, ha nem mond semmi érdekeset.
Több méltatlanul gyalázkodó cikk jelent meg az utóbbi időben Magyarországon az Amerikában elhunyt erdélyi magyar íróról, Wass Albertről (például Magyar Hírlap on line). ebből a „kampányból” a rádió sem maradt ki. A Bartók Rádióban egy irodalomkritikai adásban egy „kellően magabiztos” irodalomkritikus ellentmondást nem tűrő hangon, fölényesen kijelentette: „Wass Albert nem is író”. Ez utóbbi sommás kijelentésre itt nem is óhajtok reagálni! – Az egész jelenségről, ha tetszik, erről a kampányról, röviden az a véleményem, hogy nagyon szomorú az, és a sztálini időkre kísértetiesen emlékeztet, ha az írókat, művészeket, tudósokat nem a teljesítményük, tehetségük alapján ítéljük meg, hanem politikai nézeteik, uram bocsá’, hozzáállásuk, vagy esetleg tévedéseik alapján. Jól emlékszem (lévén zenerajongó is), hogy néhány évtizeddel ezelőtt a nagy karmester, Herbert von Karajan ellen indult hasonló támadás, sőt egyes országokban bojkottálták is, mert ő valóban részt vett (legalábbis kezdetben) Hitler pártjának működésében. Úgy látszik azonban, hogy a zenei világ józanabb, vagy objektívebb, mert ezek a hangok hamarosan elcsitultak, és Karajan tehetségének megfelelő helyet foglalhatott el a világ zenei életében a legnevesebb koncertpódiumokon.
Wass Albertre visszatérve, régmúltjában nem vájkálok (nem is tudom, de nem is érdekel, van-e benne valóban „vájkálnivaló”?). Úgy tudom, a 60-as, 70-es években valamelyik floridai egyetemen volt a német nyelv, vagy német irodalom professzora. (Úgy látszik, az amerikai egyetemet nem zavarta Wass Albert „múltja”.)
Én Wass Albert könyveit töretlen magyar identitástudata és lelkes erdélyi lokálpatriotizmusa mellett írói értékei miatt szeretem. Főleg novelláinak, kisregényeinek témaválasztása, érdekfeszítő, fordulatos, néha már-már szinte izgalmas meseszövése, olvasmányos stílusa és szép magyar nyelvezete adják jellemzőit és fő értékeit ennek a távolra szakadt erdélyi magyar írónak. Nem félek és nem szégyellem kijelenteni, hogy Wass Albert a legkedvesebb mai magyar íróim közé tartozik!
Ezt a szubjektív vonzalmamat legfeljebb csak fokozhatja az, hogy írásaiban igen gyakran, szinte mindegyikében, így vagy úgy, néha csak egy-egy mellékmondatban, szó kerül a természet szeretetéről és a vadászatról. Ezért próbálom kisajátítani Wass Albertet vadászírónak.
Nézzük meg ezek után kicsit közelebbről a címben feltett kérdést, vadászírónak tekinthető-e tulajdonképpen ez a hazai könyvpiacon csak néhány éve feltűnt, erdélyi származású, de évtizedek óta az újvilágban élő, nagy magyar író?
A feltett kérdésre első és nagyon objektív megfogalmazásban nemmel kell válaszolnunk. Ha klasszikus nagy vadászírónkkal, Kittenberger Kálmánnal, Széchényi Zsigmonddal, Molnár Gáborral, vagy akár Fekete Istvánnal vetjük össze, akkor semmiképpen sem tekinthetjük, legalábbis alapvetően, vadászírónak Wass Albertet. Én azonban szívem szerint, tágabb értelemben, mégis be merném őt sorolni a nagy magyar vadászírók sorába. Hogy ez az azonosítás, vagy legalábbis hasonlítás melyikőjüknek, Wass Albertnek vagy a klasszikus vadászíróknak jelent-e megtiszteltetést, azt nehezen tudnám eldönteni.
Lévén Wass Albert rajongója, nehéz választás előtt állok, melyik művét vagy műveit ragadjam itt ki állításom igazolására. Nem sorolhatom itt fel az összes Magyarországon megjelent művét. Így hát csak néhányat ragadok ki, melyekben a vadászmotívum szinte domináns jellegű. Első helyen, ilyen szempontból, talán a „Titokzatos őzbak” című novellás kötetét kell megemlíteni. E kötet címadó novellájának bevezetőjében döntő vallomást, mondhatnám hitvallást tesz az író a vadászat mellett: „Következő évben puskát kaptam apámtól, ami nagy dolog volt. Tizenéves voltam már akkor, s kis kétcsövű húszas puskámmal elindultam egy zegzugos, izgalmas, magányos, de csodaszép ösvényen, melyet azóta sem hagytam el soha.” – Az a bizonyos csodálatos őzbak annyira lenyűgözte, hogy élete végéig ezt az egy őzbakot kereste. Amikor aztán sok-sok keresés után mégis sikerül elejtenie álmainak bakját, nagy csalódást érez. Mert hát ez a bak nem valóságos, vöröscsuhás, kecses erdei állat, hanem vágyaink allegóriája, melyek ha beteljesülnek is, gyakran csalódást okoznak, vagy legalábbis újabb vágyakat szülnek. – E kötet összes többi novellájában is kulcsszerepet játszik a vadászat (Játék, Tetők felé, Mosule). Az egyikben egy szarvasbőgésnek olyan izgalmas és hiteles leírását adja, hogy akármelyik klasszikus vadászíró is megirigyelhetné. Egy másikban egy megalázott, egyszerű magyar, öreg vadőr életét festi meg megrázó színekkel. – Egy harmadik kötetében, a „Tavak és erdők könyve” címűben, gyermekmesék köntösébe bújtatva a természet szeretetét és megértését igyekszik beleoltani felnőttbe és gyermekbe egyaránt.
Néhány kisregényének, ha nem is vezető motívuma, mégis a cselekmény szerves részét képezi a vadász vagy a vadászat. A „Tizenhárom almafa” főhőse, Táncos Csuda Mózsi, a szegény székely ember megtestesítője, aki szívósságával, életrevalóságával és töretlen magyarságával az erdélyi nép allegóriája is lehetne. Foglalkozását tekintve ő is vadőr, és minden nehézségből természetismerete és vadászügyessége segíti ki. Például katonaidejét a román hadseregben úgy vészeli át, hogy a kapitány úr felesége számára szállítja a rókabundához szükséges gereznákat. De hát a rókavadászathoz sok idő kell, ehhez tartósan szabadságon kell lennie a hadseregtől! – Egy másik kisregénye, a „Farkasverem”, az erdélyi kisnemesség, vagy hajdani arisztokrácia küzdelmeit tárja elénk a román időkben. Ennek főhőse – Rápolthy Jenő báró – is szenvedélyes vadász. Ebből több konfliktusa is akad feleségével. De a regényt záró tragédia, a bolondos öreg báróné halála is a farkasokhoz köthető.
Vég nélkül lehetne még sorolni a példákat, melyek Wass Albert vadász mivoltát, és ennek írásaiban tükröződését bizonyítja, mégsem tekinthetjük elsősorban vadászírónak. A színművek szóhasználatát kölcsönözve azt mondhatnám, nagy vadászíróinknál a vadászat a főszereplő, és az összes többi, távolról sem elhanyagolható, történelmi, földrajzi, néprajzi, társadalmi, környezeti vagy akár meseszövési elemek a mellékszereplők. Ezzel szemben Wass Albertnél fordított a helyzet. Nála az aktuális főtéma (elsősorban az erdélyi magyarság sorsa!) mellett a természet megfigyelése és a vadászat többé vagy kevésbé kiemelt mellékszereplővé válik. De mi lenne egy színművel a mellékszereplők nélkül?
Mielőtt befejezném Wass Albert vadászírói mivoltának bizonyítását, a döntő érvet a végér hagytam. Hadd idézzem az író vallomását szó szerint: „Nem az a vadász, aki halomra lövi a vadat és tűri, hogy más cipelje és bajlódjon vele… A vadász egy vad után jár, egy bizonyos vad után, amit jól ismer, vagy nem ismer, csak tudja, hogy van, hogy kell legyen valahol… Mert az ember nem ragadozó állat. Az ember, ha vadász, az élményt keresi, nem a gyilkolást.” (Közben a kipontozott helyeken minden vadász számára megszívlelendő etikai normákat fogalmaz meg, melyeket terjedelmi okokból itt nem közölhettem.)
A vitát, hogy vadászíró-e Wass Albert, illetve efeletti elmélkedésemet azzal zárnám le, hogy én mint vadászember és a vadászirodalom elkötelezett és elfogult híve, büszkén tekintem Wass Albertet vadászírónak! Talán (és remélem), ő sem tiltakozna ellene!
Végezetül egy mondatban hadd fűzzem mindehhez büszkén hozzá, hogy szülővárosomban, Bonyhádon, állították fel – tudomásom szerint elsőként Magyarországon – e nagy erdélyi író szobrát.
Hozzászólások