Tizenhárom, tizennégy, tizenöt…
Kiválóan számolt, ezt mindenki tudta róla. Már az iskolában is jól ment neki a matek, később az egyetemen egyik professzora is azt szerette volna, ha továbbtanul a diploma után, és bekapcsolódik az absztrakt matematika hazai kutatásába. De ő inkább a biztosat választotta. A biztosat és unalmasat, így könyvelő lett.
Húsz évvel ezelőtt sikeresen elhelyezkedett egy állami vállalatnál. Hiába, akkoriban még könnyen mentek a dolgok, és a kormányváltások, átalakítások sem ingatták meg a pozícióját. Túl szürke volt ahhoz, hogy bárki is felfigyeljen rá, túl átlagos. Egy a sok közül, egy apró fogaskerék, ami az öreg, átláthatatlan és csikorgó bürokratikus gépezetet működtette.
Nem lehetett azt mondani, hogy szerette a munkáját, de nem is gyűlölte. Minden reggel beért pontosan kilencre, és minden este fél hatkor hazament. Szülei meghaltak, testvére már rég Nyugatra költözött, a nők nem érdekelték. Pontosabban érdekelték, egykor. De néhány kamaszkori kudarc annyira összetörte az önbizalmát, hogy később már nem is próbálkozott.
Anyagiakban nem szenvedett hiányt. Szüleitől megörökölte a háromszobás erzsébetvárosi lakást, amin hamar túladott, és két háztömbbel arrébb vett egy szobakonyhás garzont. A különbözetből pedig bőven tudta finanszírozni szenvedélyével kapcsolatos utazásait. Prága, Párizs, London. Zágráb, Genf, Oslo. Tíz év alatt Európa szinte minden nagyvárosában megfordult, de a tengerentúlra nem merészkedett. Félt a tudattól, hogy egy hatalmas víztömeg hullámzik alatta. Egy megszámlálhatatlanul végtelen káosz.
Mivel hivatalban dolgozott, és jól végezte munkáját, mindig sikerült megszerveznie, hogy egy-egy érdekesebb versenyre elutazhasson. A nyári időszakban eleve több hetes egybefüggő szabadságot kaptak, és év közben sem okozott nehézséget számára, hogy megfelelően alakítsa munkarendjét. A matematika volt az erőssége, és ezt ki is tudta használni.
Tizenhat, tizenhét…
Mindig számolt, és ezt senki sem tudta róla. A házak emeleteit, a fák ágait, a zebrák csíkjait. Ujjongott, ha eltérést talált, de ez egyre ritkábban fordult elő. A módszert még gyerekkorában fejlesztette ki kapaszkodónak, hogy megőrizhesse józan eszét.
Zsuzsinak hívták. Szeplős, szemüveges kislány volt, hozzá hasonlóan csendes. Apja autószerelőként, anyja varrónőként dolgozott. Általában hetekig járt ugyanabban a ruhában. Hol megnyúlt, kék kötött pulóver és kopott kockás szoknya, máskor piros nadrág és virágmintás blúz kandikált ki az iskolaköpeny alól. Ünnepségeken fehér inget és fekete nadrágot viselt, amik úgy lógtak róla, akár a vitorla.
Nem barátkozott vele senki, és ebben hasonlítottak egymásra. De még túl fiatalok voltak ahhoz, hogy felismerjék a sorsközösség jelentőségét, és egymással enyhítsék magányukat. És különben is, Zsuzsi csak közepest tudott elérni matekból, ő irodalomból jeleskedett! Mégis megviselte, amikor eltűnt.
Harmadikban történt. Tavaszi szünet után Zsuzsi nem tért vissza az iskolába, és ez először fel sem tűnt senkinek, még neki sem. De a hét vége felé kezdett gyanús lenni az eset. A tanítónők senkit sem kértek meg, hogy jegyzeteljen neki, vagy vigyék el a házi feladatát. A következő hétfőn, amikor Zsuzsi padja még mindig üresen és szürkén várta a becsengetést, összeszedte a bátorságát, és megkérdezte Irma nénit, hogy mi történt a kislánnyal. De Irma néni értetlenül nézett rá.
Milyen Zsuzsika? Hozzánk nem jár ilyen nevű kislány. Ne bolondozz velem, kisfiam, nem érek erre rá! Nem, semmi de! Tudom, hogy a matekot szereted, de a magyart is meg kell tanulni! Mars a helyedre!
Mint alvajáró, ment vissza a székéhez. Nem értette. Lehet, hogy Zsuzsika nem a legokosabb vagy a leghangosabb lány volt, de hogy felejthette el a tanítónő? Ráadásul épp Irma néni, aki a magyart tanította, és sokszor dicsérte meg Zsuzsikát, ha szépen olvasott vagy mondott verset. A szünetben megkérdezte az osztálytársait is, de azok sem tudták, kiről beszél. Ez feldühítette, mert azt hitte, be akarják csapni. Kiabálni kezdett, és még az igazgató előtt sem tudta fékezni magát.
Zsuzsika igenis létezik, maguk mind bolondok!
Fél évig járt pszichológushoz, mire meggyőzték, hogy csak egy képzeletbeli barátról lehet szó. Fél évébe telt, mire rájött, hogy a felnőttek azt várják tőle, hogy elismerje, csak kitalálta Zsuzsit. Negyediktől újra visszaolvadt a szürkeségbe, hatodiktól már a többiek sem piszkálták kiborulása miatt.
De ő hitte és tudta, hogy a lány élt. Csak eltűnt. Eltűnt ebből a valóságból, és minden nap rettegve ébredt, nehogy valaki más is megszűnjön létezni a környezetéből. Vagy, hogy ő el ne tűnjön, és egy teljesen idegen ágyban, idegen világban térjen magához.
Ezért találta ki a számolást. Mindent, amit csak lehetett, megszámolt, és a számot megjegyezte. Hogy észrevegye, ha valami változik. Hogy fel tudjon készülni.
Tizennyolc…
A sakkban találta meg a boldogságot, az állandóságot. A játéknak minden világban ugyanazok a kötött szabályai. A tábla mindig nyolcszor nyolcas, és mindig sötét és világos mezők követik egymást. Az, hogy a király hol fejedelem vagy tábornok, a királynő pedig vezér, esetleg parancsnok, nem számít. A bábuk nem számítottak. A lényeg, hogy a megtanult szabályok, lépések változatlanok. A győzelem, a vereség csak ezeken múlik. És a matematikán.
Azon, hogy hány lépést lát előre az ember, hány formáció van a fejében, hogy mindig megtalálja a legjobb lépést. Hogy mindig a legjobb lépést találja meg! És neki ez sokszor sikerült.
Magyarországon a legjobb húsz között tartották számon, és Európában is rajta volt az ötszázas listán. De sakkolimpiákon, világbajnokságokon sosem vett részt, csak kisebb helyi versenyeken, kevésbé rangos viadalokon. Nem akart hírnevet. Nem akarta, hogy a neve megjelenjen a sajtóban. Félt a nyilvánosságtól, attól, hogy a változó világok irányítói felfigyeljenek rá, akárkik is legyenek ők. De léteztek, ebben legalább annyira biztos volt, mint abban, hogy Zsuzsi is létezett egykor. Ahogy abban is, hogy a körúti zebra hol tizennyolc, hol húsz fehér csíkból áll.
De most kivételesen nem zavarták ezek az anomáliák. Kemény délelőttön volt túl, és sikerült megszereznie az első helyet. Ráadásul a kávé is nagyon ízlett neki, és örült, hogy nem kellett csalódnia sem magában, sem a New York kávéházban. Harminc induló közül elsőnek lenni? Nem rossz. Egyáltalán nem rossz!
Az utolsó partija bizonyult a legnehezebbnek. Fiatalabb ellenfele nyitott, és egy igen kockázatos, agresszív taktikával próbálta meg minél rövidebb idő alatt kiharcolni a győzelmet. De ő átlátta a tervet, előre látta az egyes lépések következményeit, és egy kevesek által ismert, ritkán használt defenzívát választott védekezésül. A Luzsin-védelmet! 1930 óta nem használták már világversenyen, és az újabb kiadású szakkönyvek nagy részében már nem is tárgyalják.
És jól számolt, mint mindig. A szinte áthatolhatatlan védelem, az elhúzódó játékidő felőrölte fiatal ellenfele magabiztosságát. A többiek néma csendben figyelték őket, és érezte, elismerik tudását és türelmét. Játékostársa viszont egyre idegesebb lett, kapkodni kezdett, és egy meggondolatlan lépésével rést nyitott a saját állásain. És akkor behatolt a lovassággal, és kegyetlen mészárlást rendezett a gyalogok között, egyre inkább az egyik sarok felé terelve a királyt. És beszorította, és végül egyik futójával bemattolt.
Megtapsolták, hátba veregették, gratuláltak neki. Lefényképezték a kupával, és a képet rögtön fel is töltötték az Erzsébetvárosi Sakk-klub honlapjára. Pezsgőt nyomtak a kezébe, többször egymás után. És az alkohol meg a siker eufóriája teljesen elbódította. Sosem érzett zsongás tompította az érzékeit, élvezte a sikert.
A külföldi versenyeken ritkán állhatott fel a dobogóra, és sosem sikerült még megszereznie az első helyet. A hazai kisebb bajnokságokat pedig általában baráti társaságok szervezték, így ő mindig kívülálló maradt, eredményétől függetlenül. De most végre ravasz játékával kivívta az elismerést, még ha csak egy kisebb csoporton belül, de akkor is! Kérték, hogy csatlakozzon a Klubhoz, és lehet, meg is fogja tenni! Talán. Esetleg. De előbb még alszik rá egyet, most még túl fáradt a döntéshez.
Tizenkilenc.
Tizenkilenc? És hol a húsz? Sehol. A körúti zebra, amin évtizedek óta szinte minden nap taposott, és néha tizennyolc, néha húsz fehér csíkból állt, megváltozott. Tizenkilenc! Példa nélküli.
A szíve hevesen dobogni kezdett. Valami miatt úgy érezte, hogy ez a változás sokkal nagyobb jelentőségű, mint elsőre látszik. Mert ebben a világban még nem járt. Talán ez lesz az utolsó? Talán hazaérkezett? Talán itt újra találkozhat Zsuzsikával? Hirtelen megfordult, és elindult régi iskolája felé, maga sem tudta, miért.
Nem figyelte a lámpa színét, vakon lépett előre.
Még egy utolsót.
A piros Golf tulaja értetlenül bámulta összetört szélvédőjét. Mert a sérülés ellenére nem hevert semmi az autó előtt, amit elüthetett volna. És egy ember nem tűnhet el nyomtalanul.
Hozzászólások