A második világháború utolsó hónapjaiban, a Vörös Hadsereg és a szövetséges erők megállíthatatlanul nyomultak előre, mielőbb kapitulációra akarták kényszeríteni Németországot. Az ellenállás fordulatot nem hozhatott, csak tovább növelte a pusztítást, a veszteségeket. Magyarországon a nyilas hatalom mit sem törődve a realitásokkal, az emberek szenvedésével, esztelen döntéseket hozott. A német példát követve háborúba küldte a tizenéves leventéket, akik kiképzetlenek, alkalmatlanok voltak a harci cselekményekre. Sárhidán és környékén, több más magyar településhez hasonlóan, váltakozó sikerekkel folyt a küzdelem. Az oroszok 1944 karácsonyán heves harcok után elfoglalták a falut, majd később visszavonultak, egy ideig újra a németek és nyilasok parancsoltak. Összeszedték a tizennégy év feletti fiúkat, közöttük a koránál idősebbnek látszó, erős testalkatú, tizenhat éves Vincét. A szülők könyörgésével, jajveszékelésével mit sem törődve teherautón Komáromba, a Monostori-erődbe vitték őket.
Vince erdész édesapja mellett tanulta meg a tisztességet, az emberek és a munka becsületét. Nemcsak szüleinek és testvérének segített, de bárki másnak is, ha a helyzet úgy kívánta. Nem tett különbséget ember és ember között csak azért, mert más nemzetiségű, más vallású volt. Szót értett a fiatal német katonákkal, ugyanakkor titokban, nem kis veszélyt vállalva, éjszakánként kenyeret vitt az erdőben dolgozó munkaszolgálatosoknak, máskor almát szedett az udvarukba hajtott orosz hadifoglyoknak. Szívesen forgolódott a magyar katonák között, akik többször állomásoztak ott, vagy éppen átvonultak a falun. Leginkább a légvédelmi tüzéreket szerette. Minden bizonnyal már értette a háború esztelenségét, látta családja és környezete megpróbáltatásait. Várta a háború végét, amikor újra szabadon élhet, tanulhat, udvarolhat, amikor majd követheti édesapja hivatását. A Monostori-erőd nem erről szólt! Az odavitt fiúkat nem kényeztették, kétséget sem hagytak aziránt, hogy majd harcolniuk kell. Katonai alakulatok is tartózkodtak az erődben, Vince előtt ismeretlen feladattal. Az őrség szigorú rendben vigyázta a kapukat, falakat, de az erődön belül volt némi mozgásszabadság. A katonák többsége szánakozva nézte a fiatal fiúkat, próbáltak segíteni nekik, vigasztalták, bíztatták őket. Nem nehezményezték, ha bekéredzkedtek társaságukba, vagy csak csendesen hallgatták beszélgetéseiket. Az első napokban még mindenki saját ruháját viselte, amiben otthonról eljött. Vincén sötétbarna irhakabát, zöld erdésznadrág és csizma volt. Az egyik este körülnézett az erődben. Valahonnan szerzett egy katonasapkát – azt sem tudta milyen –, amit a fejére tett. Azt vette észre, hogy a sötétedésben egyre többen tisztelegnek neki, minden valószínűség szerint tisztnek nézték. Felbátorodott, és a kapu felé vette az irányt. Határozottan, bár nem kis izgalommal haladt előre. A kapuőr is tisztelgett, meg sem szólította. Óriási örömmel nyugtázta: sikerült kijönni az erődből! Amíg láthatták lassan, látszólag nyugodtan haladt, majd a sapkát eldobva futásnak eredt az országút felé. Hamarosan felvette egy teherautó, amely csaknem hazáig vitte. Betoppanásakor az otthoni öröm nem volt felhőtlen. Persze ölelték, csókolták a váratlanul benyitó fiút, ám meg is rémültek. A szülők rögtön arra gondoltak, ha valaki meglátja őt itthon, és feljelenti, abból nagyon nagy baja lehet az egész családnak. Rövid tanácskozás után úgy döntöttek, hogy Vince rejtőzzön el a Bükköspusztai erdészházban, ahol valószínűleg senki sem látja meg. Sajnos mégis megtörtént, mert a faluban sugdolózni kezdtek: az erdész fia visszajött! A kockázat óriásivá nőtt, tenni kellett valamit. Sárhidán éppen akkor huszárok állomásoztak, de már megkapták az utasítást, egy német egység alárendeltségében tovább kell vonulniuk Ausztrián át Németországba. Jó szándékú parancsnokuk – akinek József, Vince édesapja, a tanácsát kérte – azt javasolta, hogy fia álljon be közéjük önkéntesnek. Ezzel elhárul a veszély a család feje felől – mondta –, és ők majd vigyáznak a gyerekre. Egyébként sem látta nagy esélyét annak, hogy harci cselekményekbe keveredjenek, hiszen a visszavonulást saját érdekükben gyorsan meg fogják tenni, Ausztriában pedig – legalábbis így tervezte – amint lehet, leszakadnak a németektől, és az angoloknak, vagy amerikaiaknak megadják magukat. Nem akartak orosz fogságba kerülni, mert arról akkor már borzalmas hírek keringtek. Valóban ez látszott a legjobb megoldásnak. Vince kitűnő lovas volt, nagyon örült a lehetőségnek, a szülők azonban tele voltak aggodalommal. Megválaszolhatatlan kérdések sokasága vetődött fel bennük. Háború van, egy katonával bármikor, bármi történhet. Vajon életben marad-e a fiuk? Látják-e még valaha, ha most elengedik? Mégis belátták, nincs más megoldás. Édesanyja könnyek között búcsúztatta, József pedig csak annyit mondott, amikor meghatottan megölelte: Gyere vissza fiam!
A huszárok elhagyták a falut, és megindultak Ausztria felé. Nem volt szerencséjük. Vagy a visszavonulás tervezett üteme lassult le, vagy egy orosz alakulat bukkant fel váratlanul, és Sikátor mellett tűzharc bontakozott ki közöttük. Vince aknaszilánkot kapott a testébe, sebesülése aggodalomra adott okot. A németek az ütközet után gépjárműveken folytatták útjukat. A sebesült magyarokkal nem törődtek, még a teherautókra sem engedték fel őket. Azt az utasítást adták, hogy a huszárok utóvédként fedezzék az ő visszavonulásukat. Vincén egy idősebb katona segített, elképesztően kockázatos, de szerencsésen végződött módon. Kiégetett bicskájával kivágta az aknaszilánkot, a sebet fertőtlenítették, bekötözték. Halottakról lehúzott ruhákba öltöztették. A huszárok eltemették az elesetteket, úgy-ahogy rendezték soraikat, és a németeket követve elindultak Felső-Ausztria irányába.
A határ átlépése után a katonák hangulata napról napra elkeseredettebbé vált. Valójában sehol sem látták őket szívesen. Élelmezésük, ellátásuk akadozott, egyre jobban érezték kiszolgáltatott helyzetüket. A tisztek igyekeztek fegyelmet tartani, és elhitetni az emberekkel, hogy otthon még rosszabb sors várna rájuk: a megszálló szovjetek kivégeznék, vagy szibériai fogolytáborokba küldenék őket. A fenyegetések nem voltak alaptalanok, mégis előfordultak szökések. Vince két katonatársa, Ágoston Péter, és különösen a szomszéd falubeli Mayer Henrik őt is rá akarta venni erre, azonban próbálkozásuk nem járt sikerrel. A fiú, lassan gyógyuló sebesülése miatt nem merte vállalni az utat, és attól is tartott, hogy ismét bajba keveri szüleit, testvérét. Inkább a várható hadifogságot választotta. Bajtársait nem tudta lebeszélni elhatározásukról, bár nem is nagyon akarta, megértette őket. Megadta szülei címét azzal a kéréssel, hogy ha hazaérnek, és módjukban áll, adjanak hírt róla. A megfogyatkozott csapat négy nap múlva érkezett Braunak városához, az Inn folyó partjára. A németek futárt küldtek a parancsnokhoz azzal az utasítással, hogy a huszárok nem mehetnek át a német egységek részére fenntartott hídon, rendezkedjenek be védelemre a folyó keleti partján. Fenyegetően hozzátették: amennyiben nem engedelmeskednek, tüzet nyitnak rájuk. A magyar tisztek ezt nem hitték el, nem feltételeztek ekkora árulást. Egyikük fellovagolt a hídra, de bár ne tette volna. A túloldalról leadott sorozat végzett vele.
A parancsnok úgy döntött, nem hagyja embereit a biztos és értelmetlen halálba menni. Át kell kelniük a folyón, a németek pedig tegyenek azt, amit akarnak. Gázlót kerestek, azonban a jéghideg és gyors folyású víz ellenük fordult. Többeket elsodort az ár, és voltak olyanok, akik később haltak bele az akkor szerzett tüdőgyulladásba. Vince a szerencsésebbek közé tartozott, sikerült egészségesen átkelnie a bizonytalanságba.
Ágoston és Mayer ekkor már messze járt. A magyar határ közelében bujkáltak. Szökésük másnapján, a németül jól beszélő Mayer, egy öreg parasztgazdától civil ruhákat és élelmet szerzett. Ott hagyták a számukra csak veszélyt jelentő fegyvereket, valamint egy aranygyűrűt, egy zsebórát, és egy értékes medáliát lánccal. Napközben mindig megbújtak valahol, csak a sötétedés beálltával mertek tovább indulni, hiszen fogalmuk sem volt arról, hol tarthat a Vörös Hadsereg. Megfelelő irataik nem voltak, semmiképpen sem találkozhattak orosz katonákkal. Március utolsó napjaiban elcsigázottan értek Burgerlandba, ahol egy Felsőőr melletti tanyán, az ott lakó magyarok segítettek rajtuk. Pihenhettek két napot, enni kaptak. Az oroszok addigra már elérték a falut, de a férfiaknak nem volt maradásuk. Már mindenre elszánták magukat, haza akartak menni, vállalták a veszélyeket. A szerencsének, a véletlennek, vagy ügyességüknek köszönhetően – ez sosem derült ki – baj nélkül vészelték át a legnehezebb pillanatokat is, és hazaértek. Mayer Henrik nem feledkezett meg ígéretéről, április utolsó hetében benyitott a sárhidai erdészházba. Vince szüleinek őszintén elmondott mindent, a sebesülést, a valószínű gyógyulást, a nélkülözéseket, és a legfontosabbat: fiúk nagy valószínűséggel életben van, és valahol, az osztrák-német határ közelében fogságba esett. Elképzelhetőnek tartotta, hogy utánuk mások is megszöktek, akikkel Vince ismét üzenhetett.
József és felesége boldogan ölelkeztek össze, magukhoz szorították kislányukat is, hiszen Henrik jó híreket hozott. Reménykedni kezdtek, hátha másoknak is sikerült a fogság előtt ott hagyni az alakulatot, hátha mások is benyitnak még Vince üzenetével, és egyszer még a fiukat is viszontlátják. A május hamar elröppent, a június, a július, az augusztus is, de Vincéről semmilyen hír sem érkezett. József mindenütt érdeklődött, ahonnan csak hivatalos, vagy reményteli választ várhattak, de nem tudtak meg attól többet, amit Mayer mondott. A huszárok bizonyosan eljutottak Felső-Ausztriába, és aki még él, az vagy amerikai, vagy orosz fogságba került, esetleg bujdosik valahol. Az „aki még él” szavak, a kegyetlen valóságot tükrözték, és újra kétségek közé sodorták Vince szüleit. Az idő nem állt meg, a háború után éledni kezdett az ország, az emberek dolgoztak, igyekeztek helyrehozni otthonukat, vagy újat teremteni maguknak. Az erdésznek is bőséges tennivalója akadt, sokat volt távol otthonról, amit nem bánt ezekben a hónapokban. Szerette családját, de nem tudtak úgy egymásra nézni feleségével, hogy ne a bánatot, a fájdalmat olvassák ki egymás szeméből.
Szeptember második hete, az erdészt ismét elszólította otthonról. Két napra csomagolt, bár azt mondta, lehet, hogy hamarabb visszatér, mert a vonatközlekedés teljesen megbízhatatlan. Ha nem éri el a tervezett csatlakozást, akkor visszafordul. Felesége a kislánnyal otthon maradt. Megszokta már az ilyen helyzeteket, tudomásul vette férje kötelezettségeit. Nem örült, jobban szerette őt a közelében tudni. Az egyedüllétben sokkal erősebben várta: hátha benyit valaki egy jó hírrel! Hajnalban megébredt, mintha a kutya barátságos ugatását hallotta volna. Úgy látszik – gondolta –, Józsi mégsem érte el a vonatot. Percekig várta, hogy a kulcs megforduljon a zárban, de hiába. Becsukta szemét, aludni próbált, amikor kopogtak az ajtón. Aggódva ment ki az előszobába.
– Te vagy az Jóska? – kérdezte az asszony.
– Nem anyuka! A Vince vagyok! – zokogta a régen hallott hang.
Az asszony, mint aki eszét vesztette, rohant az ajtóhoz. Alig tudta kinyitni, annyira remegett a keze. Végre kitárult az ajtó, és ott állt Vince, rongyosan, elgyötörten, siralmas állapotban. Mit számított ez akkor? Az anyja nyakába ugrott, ölelte, csókolta, boldogan kiáltozta:
– Juli! Julika! Megjött Vince!
– Ne édesanyám! Ne ébressze fel! Nem akarom, hogy ilyen állapotban lásson. Sebes a testem, a lábam, tele vagyok tetűvel. Majd reggel – kérlelte a fiú, és bizony igaza volt.
Az első ölelkezések után Vince a szakadt, rongyos ruháit ledobta az udvaron, lelocsolta benzinnel és elégette. Forró fürdőt vett a dézsában, és csak utána hitte el: tényleg hazaérkezett. Keserves út állt mögötte. Ahogyan azt Mayer Henrik vélelmezte, amerikai fogságba estek. Éheztek, de nem bántalmazták, nem kínozták őket. Túlságosan gyengék voltak már ahhoz a foglyok, hogy érdemes lett volna különösebben törődni velük. Az amerikaiak nem akarták őket elvinni, semmi szükségük nem volt a magyar katonákra. Hamarosan kiadták őket parasztgazdaságokba, ahol keményen kellett dolgozniuk. Mindezek ellenére Vince és egyik társa három hónap után úgy érezte, elég erősek a szökésre. Rettegésben, nélkülözésben, borzalmas körülmények között vezetett az út hazáig. Mindenki elől bujkálni kellett, senkiben sem bízhattak. Elhagyott házakban, viskókban, a szabad ég alatt aludtak, csak akkor ettek, ha éjszaka a kertekből, udvarokból lopni tudtak valamit. Normális tisztálkodásra nem is gondolhattak. A ruha rongyokban lógott rajtuk, fatalpú cipőjük iszonyatosra törte lábukat, de éltek, s ez mindennél fontosabb volt.
József késő este ért haza, fáradtan, unottan, nem volt sikeres az útja. Belépett a házba. Senki nem jött elé, senki nem köszöntötte, ahogy máskor szokta. Hirtelen rossz érzése támadt, valami bajt sejtett. A konyhába lépve ünnepi terítéket látott, de meglepődni sem volt ideje, mert a szobából kilépett Vince, és mintha csak tegnap ment volna el, csendesen megszólalt:
– Hazajöttem édesapám, ahogy kérte!
Hozzászólások