Megrendítően hétköznapi
ez a hallgatás.
Nincs benne semmi különös,
csak a szőnyeg rojtjai,
ahogy összevissza állnak
és bódultan figyelik
a megsemmisülés pillanatait.
Csak az asztal, ahogy itt meghúzódik
félhomály bugyraiba dőlve,
vagy ez a pislákoló lámpafény,
ami azért mégis láthatóvá
változtatja itt e láthatatlan
messzeséget, e kibonthatatlan
elmúlását a mozdulatoknak,
vagy ez a pohár itt az asztal sarkán,
még talán le is eshetne, ha nem
hagyna nyomot, ha nem volna
úgy behatárolva és odaragasztva
láthatatlan porcicákkal talpa körül.
Nem gondoltam, hogy megrendít
hallgatásodnak ez a felsőfoka,
amelyben mély tavak járják úttalan
utaikat, mélységeik minden homokszemét
monoton muzsikává morzsolva.
Én nem tudtam.
Nem tudtam, hogy ilyen nehéz visszaforgatni
a szótagokat, hogy mondatokká
tornásszák magukat torkodban.
Nem gondoltam, hogy minden olvasnivaló
kifoszt majd, amit kezedbe veszel, … hogy
elolvasva, kirekeszt majd ebből a földi létből,
ebből az időpillanatból is,
… hogy fölszedegeti életmorzsáidat,
minden maradandó emléknyomot ebből
a folyton emlegetett örökkévalóságodból.
Egészen hétköznapi jelzőkké szakadoztunk.
Már alig kivehető alakodat bámulom,
… magaddal ülsz a messzeségben
és épp felolvasol valami fontosat.

*

( Rég elmúlt, 25 évnyi hallgatás emlékére.)

Megosztás

Tweet