Az olcsó kis kazettás magnóban számomra kincseket érő szalag pörög. Édesanyám hangját hallgatom, aki életét meséli nekem, és mindazoknak, akik majd olvassák ezeket a történeteket. Szépek, meghatóak, hol vidámak, hol szomorúak, amilyen maga az élet. Különösen azoké, akik hozzá hasonló korú idős emberek, és ma már több mint nyolc évtizedre tekinthetnek vissza. A számítógép előtt ülök, mégis őt látom magam előtt, ahogy mesél, ahogy mosolyog, máskor könnyes lesz a szeme, és hosszan hallgatva néz maga elé. Nem szólok, nem zavarom gondolatait, vele együtt könnyezem meg a már eltávozottakat, és boldog vagyok, hogy őt még láthatom, hallgathatom. Történeteit hol hosszabb, hol rövidebb fejezetekben írom, ahogy azt ő és az emlékek kívánják.
Tudod kisfiam, amikor Bánhidáról Nógrád megyébe, Kisbodonyba költöztünk, szüleimnek nagyon sok gonddal kellett megküzdenie. Kezdettől fogva igyekeztem nekik segíteni, ahogy erről már meséltem neked. Inci húgom Romhányba járt iskolába, mert az akkor két házsorból álló Kisbodonyban nem volt iskola. Az egyik szülői értekezletre én mentem el édesanyám helyett, akkor találkoztam először a tanító úrral, későbbi férjemmel, édesapáddal. Már első alkalommal észrevettem, hogy megakadt rajtam a szeme, nagyon kedvesen mosolygott rám. Csinos, jóképű fiatalember volt, valószínű kellően zavarban lehettem. Néhány nappal később, az egyik szomszéd palóc kislánnyal, Pribeli Mariskával tejért mentünk Romhányba. Már sötétedett, amikor hazafelé ballagtunk. Beszélgettünk, nevetgéltünk. Mariska hirtelen elkomolyodott, megrángatta a ruhámat, és úgy suttogta: „Itt jön a tanító úr!” Illően köszönt neki, ahogy az akkoriban elvárható volt egy tanítványtól. Sanyi barátságosan üdvözölte őt, engem a „kezét csókolom kisasszony” köszönéssel illetett, majd beszélgettünk néhány percet. Ezt követően többször érzékeltem, hogy keresi a lehetőséget a találkozásra, ami jólesett, örültem neki. A bátyámmal mentem el a romhányi nyári mulatságba, ahol ismét találkoztunk a tanító úrral, hiszen még sokáig csak így szólítottam. Meghívott bennünket az asztaltársaságába, ahol egy idősebb kollégája ült a feleségével. Mind a hárman vidám, jókedvű emberek voltak, kellemesen éreztük magunkat. Ekkor már egyértelművé vált Sanyi udvarlási szándéka. Kérte, hogy gyakrabban találkozzunk, és azt ne bízzuk a véletlenre. A faluban nem lehetett, mert ott mindenki mindent látott, és nem akartunk pletykálkodásra okot adni. Bevallom, én találtam ki a megoldást. Kisbodony előtt a domboldalon, a temető előtti kiserdő szélén, Berg báró sírja mellett volt egy kőpad, ahová nagyon szerettem kijárni. Egyedül voltam, nemigen láthatott senki, gondolkodtam, ábrándoztam, verselgettem, és reménykedtem sorsunk kedvezőbb alakulásában. Ezt a helyet javasoltam a találkozásra, amit a „tanító úr” örömmel elfogadott. A találkozások egyre gyakoribbak, bensőségesebbek lettek, majd valóságos, immár vállalható udvarlássá váltak. Az iskola megnövekedett gyereklétszáma miatt 1948 szeptemberében alsótagozatos, osztatlan iskola alakulhatott Kisbodonyban. A Berg-kúria egyik kihasználatlan szobájában kapott helyet a tanterem, a mellette lévőben pedig az egyetlen helyiségből álló tanítói „lakás”.
Ekkor mi is ebben a kúriában laktunk. Ott élt egy Balassagyarmatról kitelepített idős házaspár is, akik valamikor komoly emberek lehettek, mert a helybeliek sokáig csak méltóságos úrként emlegették és szólították őket. Két szobát használhattunk a földszinten, a konyhánkat csak az alagsorban tudtuk kialakítani. A mi szobáink ugyanazon folyosóról nyíltak, mint a tanterem, és a „tanítói lakás”. Furcsa helyzet volt, de egy szavunk sem lehetett, legalább biztos fedelet tudhattunk a fejünk felett. Sanyi persze nagyon örült ennek a megoldásnak, hiszen így mindig szemmel tarthatott. Én sem bántam, sőt, elégedett voltam a dolgok alakulásával. Szüleim örültek is, aggódtak is kicsit. Kedvelték, becsülték Sanyit, azonban a tíz év korkülönbséget soknak tartották. Nem voltam tizenhét éves, szinte még gyerek, a tanító úr pedig már 27 éves felnőtt férfi, akinek udvarlását komolyan kellett venni. Az iskola berendezésében sokat segítettem. Lőszeresládákból ácsoltuk össze a padokat. A falakra papírkeretbe tett képeket raktunk, amelyeket az én német nyelvű Budapest-könyvemből vágtam ki. Szerettem azt a könyvet, mégis feláldoztam a szerelem oltárán. Boldogan segítettem a tanterem otthonosabbá tételében. Valamikor késő ősszel, vagy tél elején elhunyt az öreg Andreánszky báró, aki egy másik kis kúriában lakott több szobát. Édesapám könyörgésére megkaptuk azokat a helyiségeket, ahol már egy elfogadható, háromszobás lakást lehetett kialakítani. Közben Sanyi állásajánlatot kapott Aszódról. Egyik korábbi tanítványa, aki ott tanult és kollégiumban lakott, sok jót mesélhetett róla, mert megkeresték, és kollégiumi nevelőtanárnak hívták. Kapcsolatunk ekkor már komoly szerelemmé változott, az eljegyzést tervezgettük, amely azután különös körülmények között történt meg.
A leánykérésre Sanyi fivérei, Pista és Gyula jöttek el Bodonyba. Karácsony másnapján, szerény kis családi ünnepség keretében, szüleim áldásukat adták boldogságunkra. Ekkor már egybekelésünk is szóba került. Pista vőlegény volt, és közös májusi esküvőt javasoltak Esztergomban, ahol szüleik, és testvéreik éltek. A váratlan ötlettől egy kicsit megijedtem. A mennyasszonyság nagyon tetszett, de az esküvőt még korainak gondoltam. Ettől is nagyobb aggodalmat jelentett számomra, hogy szüleimnek erre nincsen pénze. A fiúk azzal nyugtattak, hogy pontosan ezért kell egyszerre megtartani a két esküvőt, mert akkor az jóval kevesebbe kerül. Sanyi is győzködött, hiszen neki nem tetszett az a gondolat, hogy ő egyedül legyen Aszódon, én pedig maradjak továbbra is otthon, távoli menyasszonyként. Beláttam, igaza van, no meg én is minél hamarabb és minél többet akartam vele lenni. Arra is gondoltam, hogy Aszódon talán munkát kapok, és akkor majd tudom segíteni szüleimet, testvéreimet. Az előzetes elképzelések szerint az eljegyzés másnapján útra keltünk Esztergomba. Kalandos út volt. Vácra, majd Szobra vonattal mentünk, onnan pedig csónakkal keltünk át a jeges Dunán. Nem kis félelemmel ültem a csónakban, óriási megkönnyebbülést éreztem, amikor elértük a túlsó partot. Ott a család egyik barátja Pifkó Feri várt autóval, és vitt bennünket Esztergomba. A megpróbáltatások ezzel nem értek véget. Nagyon izgultam, hogyan fogad majd vőlegényem családja. Pistát és Gyuszit nagyon kedvesnek találtam, de – mint később kiderült nem teljesen ok nélkül – nagyon tartottam leendő anyósomtól, akit határozott, kardos asszonyként jellemeztek. Esztergomban, a Kossuth utcában talán még ma is megvan a Kispipa Vendéglő. Mellette volt Pista cukrászdája, amit akkor még a család működtetett. Ott találkoztam először a mamával, és akkor nem gondoltam volna, hogy a későbbiekben nagyon jó kapcsolatba, szeretetbe kerülünk egymással. Nem volt barátságtalan, de nem ölelt a keblére. Hamar tudtomra adta, hogy ki mindenki ment volna szívesen Sanyihoz az esztergomi jómódú lányok közül. Tekintetéből is ki lehetett olvasni: „szép-szép, de ilyet itt is talált volna”. Könnyeimmel küszködve vergődtem, amit mindenki láthatott. Sanyi mentett ki ebből a helyzetből. Kivitt a cukrászdából, vigasztalt, és elindultunk lakásuk felé, amely a katolikus gazdakör épületében volt. Nekem csak potyogtak a könnyeim, és a lépcsőházban már ő is besegített. Édesapja, és otthon lévő testvérei, Laci és Erzsike, igaz szeretettel fogadtak bennünket. Kisírt szemünket látva azonnal kitalálták, mi történhetett. Egyszer csak megjött Pista, aki a helyzetet megértve visszament a cukrászdába. Hamarosan megjelent a mama is azzal, hogy nem akart megbántani bennünket, meg nem is úgy gondolta, ahogy mi azt hisszük, csak túl fiatalnak látott a házasságra. Szeretetét bizonyítandóan egy arany nyakláncot vett elő a szekrényből, amit nekem szánt. Az esti családi vacsorán lassan oldódott a feszült hangulat, a közös szilveszteri mulatságon pedig már elhittem: befogadott a család!
Az újév második napján visszautaztunk Bodonyba. Én a családomnál maradtam, vőlegényem pedig Aszódra ment. Ez sem tartott sokáig, mert hamarosan Vácra került, ahol főállásban kollégiumi nevelőtanárként dolgozott, de taníthatott az iskolában is. Többször meglátogattam, és már nagyon vártam a májust, amikor végre együtt lehetünk. Elérkezett esküvőnk napja, 1949. május huszonnyolcadika, amely bizony nem szokványos eseményeket tartogatott. Az én családomból – anyagi gondok miatt – kevesen utaztak Esztergomba. Szüleim, keresztapám a feleségével és két gyerekével, a testvéreim, és bátyám felesége a kislányukkal, valamint egy budapesti unokatestvérem, akiktől a menyasszonyi csokrot kaptuk ajándékba. Az esküvő napjának reggelén nagyon nagy baj történt. Lázasan ébredtem, a torkom begyulladt, égett a szemem, szörnyen éreztem magam. A fájdalomtól alig tudtam beszélni, és nagyon gyenge voltam, pedig gyalog kellett bemenni a városba, a polgári esküvőre, ami nagyon elfárasztott. Anyósom ellentmondást nem tűrően azonnal kézbe vette az eseményeket. Megragadott és elvitt egy ismerős orvoshoz a kórházba, aki gyorsan megállapította a tályogos mandulagyulladást. A mama határozott fellépésének engedve nekiesett a torkomnak, igyekezett kitisztítani. A szép ünnepi ruhám csupa vér lett, mire végzett. Gyógyszereket írt fel, és azonnali pihenést javasolt. Talán három óra állt rendelkezésünkre, amit erre fordíthattam. Kiültem a napra az udvaron, bevettem a gyógyszereket és aludni próbáltam. Délutánra valamivel jobban lettem, a templomi esküvő megtartásához, és a fényképezéshez mégis nagy önuralom kellett. Ekkor is történt egy kellemetlen epizód. A fényképész ragaszkodott ahhoz, hogy fátylunkat az általa javasolt módon viseljük. Az én koszorúslányom a kishúgom volt, aki ezt nem tudta megtenni. A másik, már felnőtt koszorúslánynak más elfoglaltsága volt, nem segíthetett. Nagyon rosszul esett furcsa viselkedése, újra a sírás kerülgetett, de csak befelé nyeltem könnyeimet. A szertartás és a fényképezés után visszamentünk a házba, ahol az esküvői vacsorát tartottuk. Mintha valami átok ült volna rajtunk, mert az addigi nem kis gondokat tetézte, hogy férjem édesanyja nekiment a nyitott ablaknak, hatalmas pukli keletkezett a homlokán, nem kis riadalmat okozva a násznép körében. Nem is értem, hogy volt erőm végigülni a vacsorát, és utána még a menyasszonytáncot is megtartani, amire viszont már alig emlékszem. A fájdalom, a fáradtság, az izgalom, a gyógyszerek együttes hatása teljesen ledöntött a lábamról. A menyasszonytánc után valamikor, valahogy lebotorkálhattam az alagsorba, ahová ágyakat tettek, és valósággal beájultam bátyám kislánya mellé, csak másnap délelőtt ébredtem fel. Nagyon szégyelltem magam, sajnáltam férjemet is a történtek miatt, bizonyára ő sem így képzelte az első éjszakát. Senki nem haragudott rám, megértették a helyzetet, csupán – mint utóbb megtudtam – a szomszédok kezdtek el ostobaságokat sugdolózni, miszerint Sanyi biztosan meggondolta a dolgot és a „jány” megmérgezte magát!
A férjemnek nem volt szabadsága, másnap vissza kellett mennie Vácra, én pedig ott maradtam a szüleinél hétvégéig. Ekkor jött értem, és vitt magával. Minden rendbe jött közöttünk, szerettük egymást, szegényes körülményeink ellenére is boldogok voltunk. A váci iskola kollégiumában kaptunk egy egyszerűen berendezett szobát, amivel megelégedtünk, hiszen együtt lehettünk, és ez volt a legfontosabb. Folyosónk végén még papok laktak, mivel korábban egyházi intézmény volt. A folyosó azon szakaszát klauzúrának nevezték, ahová nők elviekben nem léphettek be, de ebbe ne bonyolódjunk bele. A szobánkra visszatérve, volt benne két vaságy, egy kétajtós szekrény, egy hosszú étkezőasztal, néhány szék, egy lavór és egy kancsó. Itt laktunk két és fél hónapot, azután leköltözhettünk a földszintre, egy nagyobb, kényelmesebb szobába, amelyből mosdófülke is nyílt. Ez az előző időszakhoz képest maga volt a luxus, különösen úgy, hogy napközben, amikor a diákok elmentek a kollégiumból, a közös zuhanyzót is használhattuk. Időközben férjem Budapesten, részletfizetésre megrendelt egy szobabútort. Franciaágyat, kerekasztalt két fotellel, és egy háromajtós szekrényt. Két kisebb bőrönddel mentünk a házasságba, ruháink, és egy váltás ágyneműnk bőven elfért a szekrényben. Egy alkalommal az egyik palóc kislány – aki a konyhán dolgozott – kedvességből felajánlotta, hogy kifőzi az ágyneműnket. Sajnos nem figyelt oda eléggé, és a víz elforrt, az ágynemű elégett, ami súlyos veszteség volt számunkra. Szerencsénkre sikerült állást kapnom a könyvesboltban, így mindketten dolgoztunk. Munkabeosztásunk ugyan gyakran eltért, hiszen Sanyinak délutánonként, esténként és hétvégén is többször a gyerekekkel kellett lennie, de örültünk, hogy munkánk és lakhatási lehetőségünk van. Természetesnek találtam, hogy férjemé a vezető szerep a családban. Többnyire az ő kollégáival, valamint azok házastársaival találkoztunk, barátkoztunk. Néha kicsit kirekesztettnek éreztem magam a beszélgetésekből, de ezt nem vettem zokon, mindig is alkalmazkodtam a helyzethez. Legjobban a Kerekes házaspárra, és egy Sándor keresztnevű tanárra emlékszem, akik nagyon megértőnek, segítőkésznek bizonyultak. Beilleszkedtünk új környezetünkbe, úgy éreztük, kedvelnek bennünket, kezdtük jól érezni magunkat, amikor újabb váratlan fordulat történt életünkben. Férjemnek állást ajánlottak Budapesten, a minisztériumban, én pedig áldott állapotba kerültem.
Hozzászólások