Szösszenetek Facebookon innen és túl
Ha én lennék a miniszterelnök…
A könyvesbolt mélyéről tűnik fel a háromtagú család. Érződik, viszolyognak a helytől, olyan élmény lehet itt lenni nekik, mint nekem egy atomtemetőben. Nem tudom, milyen atrocitás érhette őket az előző percekben, de most frusztráltak valamiért: vagy nem kaptak meg egy könyvet, vagy túl drága volt, amit kerestek. Vagy bármi egyéb. Mindenesetre nyugtatják, vigasztalják egymást, apa olyasmit mond, hogy sebaj, fiam, majd lesz más, megoldjuk…
A fiú kamaszos, sértett daccal, kínosan ügyelve arra, hogy mindenki hallja a véleményét, ezt mondja:
– Nem baj, pár év múlva úgyis megszűnik a könyvpiac. Sőt ha én lennék a miniszterelnök, már most sem lennének könyvek!
E gondolat jegyében vigasztalódik a család. Látom, ahogy megkönnyebbülve kilépnek az üzletből, elvegyülnek a bevásárlóközpont nyüzsgésében. Néhány pillanatig utánuk nézek még, majd egy újabb könyv után nyúlok a polcon.
Matyi, gyere már!
A bevásárlóközpont közepén egy minivárost építettek, ahol a gyerekek mindenféle foglalkozásokat próbálhatnak ki. Matyi már messziről rohan az autószerelő-műhely felé. Anyja babakocsival próbál lépést tartani vele, nem sok sikerrel, érzi, kicsúszott a kezéből az irányítás, ennek ellenére – talán becsületből – hangos, határozott hangon próbálja instruálni a fiút:
– Matyi, ne menj be oda!
Épp indulni készülők, de most visszaereszkedek a padra. Érzem, nagy meccs van készülőben. Kíváncsi vagyok erre a „Matyi-Anya” mérkőzésre.
– Matyi, ne menj be!
Matyi szemében kíváncsiság, minden megilletődöttség nélkül veti be magát a műhelybe, elvegyül a többi gyerek közt.
– Matyi, gyere ki, mert sietünk!
Matyi nem hall, nem zavartatja magát, megérint dolgokat a műhelyben, többek közt megvizsgálja a kocsi kerekét is.
Anya ekkor már a műhely előtt parkol a babakocsival, újabb felszólítás következik:
– Matyi, gyerek ki!
Matyi nem megy ki. A legnagyobb természetességgel veszi ki a csavarkulcsot a mellette álló gyerek kezéből, hogy megszerelje vele a kocsi kerekét, amivel nyilván hatalmas probléma lehet, minél előbb meg kell javítani.
– Matyi, gyerek ki! – mondja az anyuka, és még beveti az aduászt, az érvrendszere zászlóshajóját: – Megy a buszunk!
Matyit mindez nem hatja meg, akkora a szeme, mint egy Disney-hercegnőnek, végigfutja a műhelyt, hátha van még valami, amit nem látott, hátha van még néhány probléma, amit el kell hárítani.
– Matyi, gyere már!
Matyi nem hisztizik, nem nyafog, hogy nem megyek, hogy maradjunk, egyszerűen nincs válasz, nincs semmi, csak hatalmas kíváncsi szemek vannak, mindent felfedezni akaró buzgóság. És nem megy sehova, még megnézi az autó alvázát és aztán a legtermészetesebb módon – úgy, ahogy bejött – rohan oda anyjához.
És mennek. A buszra. Matyi vissza se néz.
Ezerkilencszázkilencven
Mellém ül az esti buszon, de egy ülés távolságot azért meghagy közöttünk. Darabig nyugton van, csak néhány megálló után emeli rám zavaros tekintetét. Aztán megszólít, ezt ugyan csak abból veszem észre, hogy az útitársak – tizenéves fiatalok – némi pánikkal a szemükben minket kezdenek figyelni. Valahogy ez feltűnő. Kiveszem a fülemből a zenét, és megkérdem tőle:
– Igen?
Erre ő valamiféle woodstocki nyugalommal visszakérdez:
– Figyu… te beszélsz magyarul?
– Igen.
– Nagyon jó, hogy szóba állsz velem. Ez nagyon kulturált dolog tőled. Úgy értem, hogy nem vagy olyan… nagyképű.
Érzem, nagyon messziről indítunk, gyorsítanék a tempón, hagyjuk a tiszteletköröket, a rituálét:
– Miben tudok segíteni?
– Az utcán élek és hát…
Félbeszakítom:
– Oké, oké… Mennyi kell?
– Tessék?!
– Mennyi pénzre gondoltál?
– 1990…
Kicsit mellbe vág az összeg (kétezresből vajon tudna visszaadni?), bár az is lehet, hogy csak nosztalgiázik, az évszámot emlegeti.
– Annyi nincs nálam, ne haragudj. Adok kétszázat.
– Legyen négyszáz.
– Kettőötven.
Megalkudunk. Mikor átadtam az összeget, kezet nyújt, hátba vereget, meg is ölelne, de helyhiányra hivatkozva erről lebeszélem.
A Budai vámnál száll le. Jelezni nem jelez, azt a biztonság kedvéért én teszem meg helyette, önként. Nehogy fent maradjon nekem.
Hozzászólások