Ha én gazdag lennék, egy csapásra megoldanám a világ összes gondját ‒ morfondírozott magában Bódogfalvi Nagy Elek ebéd utáni sziesztára dőlve a heverőn, miközben a rádió halkan duruzsolta a délutáni híreket. Ezen a nyári délutánon éppen nem volt egyéb dolga. Munkahelye éppen nem volt, mert kiderült, hogy az a kft, amelyikben korábban üzletkötő, avagy hivatalos néven értékesítési manager tisztet töltött be, fölkeltette az ügyészség érdeklődését, és az ügyvezető igazgató előzetes letartóztatása mellett vizsgálódott a cégnél. Nagy összegre elkövetett sikkasztás, az ügyfelek megtévesztése, meg ehhez hasonló jogcímeket emlegettek, de hát ez őt semmilyen vonatkozásban nem érintette. Ő egyszerű beosztott munkavállaló volt náluk, aki azonnal meg is szüntette az intézményhez fűződő jogviszonyát, mihelyt megjelent az első nyomozó a telephelyen. Azóta csirkék, kacsák nevelésével foglalkozik a szomszédos településen bérelt tanyáján, és egyéb alkalmi munkákból tartja fönn magát. Különben is, kinek mi köze hozzá?!
A polgármester, aki soha se volt a barátja, megpróbálta ugyan bemártani a hatóságok előtt, úgymond megkérdőjelezni a feddhetetlenségét, de hát ki ez a Paprika János? Volt pofája még a városi rendőrkapitány színe előtt is kijelenteni, hogy ő bizony nemhogy a kezét, de még a kisujját se tenné tűzbe érte. Erre ő megüzente neki, hogy enélkül is úgy fog égni a következő választások idején, mint a rongy. Nemhogy polgármesternek, de még utcaseprőnek se fogják megválasztani. Erre néhány nap múlva kapott egy hivatalos levelet, amelyikben, mint tartós munkanélkülinek felajánlotta a város vezetése a közmunkát. Mehet füvet kaszálni a gátoldalba. Így szórakoztatja magát manapság a kisvárosi elit. Csoda, hogy közben kis híján bemondták a görögök az államcsődöt? Csoda, hogy ellepik Európát a bevándorlók? Csoda, hogy már Szerbiát fenyegeti az Iszlám Állam? Nem, egyáltalán nem csoda, hiszen a nagyok, a világpolitikát irányító félistenek épp olyan kicsinyes bosszantásokkal szórakoztatják egymást ahelyett, hogy összedugnák a fejüket, és rendet teremtenének ezen a sártekén. Nekik aztán lenne hozzá hatalmuk, meg pénzük is. Nem úgy, mint neki…
No igen ‒ töprengett tovább ‒, de hát milyen is az a rend? Az rendjén való, hogy a felesége gondoskodik az állatokról, hogy ő ebéd után sziesztázhasson egy kicsit. A Vargáné segít neki némi anyagi ellenszolgáltatás fejében. Ez még nem feketegazdaság! Annak a szerencsétlennek is élnie kell valamiből… Mennyivel lenne boldogabb az a kacsa, ha egyenesen az ő kezéből kapná a kukoricát? Ha ő gazdag lenne, majd megmutatná a világnak… Mit? Hát mindent. Például mindenkinek adna munkát, meg olyan törvényeket hozna, hogy mindenki elégedett legyen vele… Magának meg venne egy szigetet a Csendes-óceán közepén. Szép, termékeny talajú szigetet, ahol minden megterem. Venne egy repülőgép anyahajót, amelyik egyben atom-tengeralattjáró is, hogy megvédje a kalózoktól. Mert kalózok, azok mindig, mindenütt teremnek, mint erdőben a gomba. Meg kell védeni ellenük a tisztességes, jóakaratú állampolgárokat. Azaz, a szigetlakókat. Ha meg éppen nincsenek ott a kalózok, atomerőműnek is lehet használni azt a hajót. Éppen ezért oda telepítené a világ legokosabb tudósait, meg a legjobb szakácsnőt. Ja, és minden hétvégén partit rendezne a szépségkirálynőknek. Legföljebb ez a semmire se való polgármester irigykedne rá.
Félálomba szenderülve még hallotta a híreket, de már azon a bizonyos tejjel-mézzel folyó kánaáni szigeten járt valahol a Csendes-óceán közepén. A sziget körül éppen kerítést építettek a katonák, mert azzal a hírrel tértek meg a kiküldött felderítők, hogy csónakokon jönnek a bennszülöttek, akiket a szomszéd szigetről űztek el az emberevő vadak. Be kellene fogadni őket, de hát ott a kerítés, meg azért fizetik a katonákat, hogy ne engedjék be az idegeneket. Már ott is áll előtte az ezredes, az a Kavalovics Márk a Szabadság utcából, akiről az a pletyka járja városszerte, hogy végigharcolta a balkáni háborút és több száz embert öletett meg. Arany vitézségi érmet kapott érte. Most meg az ő tűzparancsát várja. Azt mondja, neki kell kiadnia. De miért pont neki? Azt mondják, a kapanyél is elsülhet, ha Isten úgy akarja. Miért ne sülhetne el a puska is? A polgármester meg itt kuncog a háta mögött az ő tehetetlenségén. Lehet, hogy ez a Kovalovics egy háborús bűnös? Ha jól meggondolja, akár az is lehet. No jó, hát akkor döntsön a Parlament. Csakhogy a képviselőket meg épp most engedték el szabadságra. Nyári szünet. A csónakok meg jönnek. Az ezredes parancsra vár. No, most mondja meg valaki, mit kell tenni!
‒ Én tudom ‒ nyomta meg a reklámfilmbeli dudát egy félszemű kalóz kapitány. ‒ Köss velem vérszerződést az óceáni szigetek státuszának módosításáról, és máris nyugodtan alhatsz tovább! Nem lesz gondod a bennszülöttekre, se az ezredesre, de még a kerítésre sem. Én ezzel a gyémánt félszememmel fél pillanat alatt megoldok mindent.
‒ Jól hangzik ez az ajánlat ‒ fordult a másik oldalára emberünk ‒, de mi legyen abban a szerződésben? És ki olvassa föl az apró betűs részeket? Ez az asszony már megint elrakta valahová az olvasószemüvegemet.
‒ Nyugi, haver, nyugi! ‒ pödörgette meg elégedetten éjfekete bajszát a kapitány. ‒ A vérszerződéshez nem kell szemüveg. Eret vágunk, belecsorgatjuk egy kehelybe, felhörpintjük, és kész. Semmi fakszni…
‒ Hogyne ‒ bizonytalanodott el a másik ‒, aztán majd az első vérvételnél kiderül, hogy a te gonosz, színváltó véred csorog az ereimben…
‒ Kiderül? Hogyan? Hát akkor te mire tartod azokat a léhűtő tudósaidat?
‒ Ez meggyőző érv, de azért aludnék rá még egyet ‒ mondta halkan a szigetlakó, és elsétált a pálmafák árnyékában. Az álom meg pergett tovább.
Újra otthon volt, és meghökkenve látta, hogy a polgármester is kerítést építtetett az udvara köré. Magas téglakerítést, a tetején betonkoszorúval, azon meg szöges drót feszül. Se átlátni, se átmászni nem lehet rajta. Ezt mondta a tervező is, a városi főépítész. Állítólag a közmunkások rakták föl a falat. Reggel meg arra ébredt a kertész, hogy az éjszaka leple alatt ellopták az összes almát. Csupaszon bólogattak a fák ágai. Talán az ellenzékiek voltak, de nincs rá hiteles bizonyíték. Az ügyész szerint a rendelkezésre álló tényálladék kevés a vádemeléshez.
‒ Hé, kapitány! Itt vagy még? ‒ törölgette ki a szeméből az álmot. ‒ Már nem perzsel úgy a Nap, folytathatjuk a tárgyalást. A polgármestert is fölvállalod?
‒ Hát persze, de azt külön pontban kell rögzíteni. Meg biztosítást is kell kötni rá, hogy ne érhesse kár a családokat, ha a felkorbácsolt hullámok elsöprik a közmunkásokat. Ha jól meggondolom, a kertész sarlójáért se kezeskedhetek. A kerítésed elbírja a tízméteres hullámokat?
‒ No, de hát ez a Csendes-óceán, nem?
‒ Az. Én meg a békesség angyala vagyok. Szép álmokat!
*
‒ Ha én gazdag lennék ‒ húzta el a száját Boda Kristóf, a munkanélküli ‒, vennék egy csatahajót jó sok lőszerrel, és azt mondanám, hogy lőjetek fiúk az utolsó töltényig! Úgy, ahogy abban a tegnap esti amerikai thrillerben mondta a Schwarzenegger.
Ezt mondta a diplomás munkanélküli, amikor a sarki vendéglőben elmesélte neki a délutáni álmát. Aztán fenékig ürítette a korsót és a vállára tette a kezét.
‒ Ha meghívsz még egy korsóra, azt is elmesélem neked, hogy ha csak egy kicsit lennék gazdagabb, mint amilyen csóró vagyok, vennék egy fapados repülőjegyet Londonig, és úgy eltűnnék erről a környékről, hogy a híremet se hallanátok többé.
‒ Azt hiszed, ott jobb mosogatni, mint itthon várni a csodát?
‒ Nem tudhatom, mert nincs repülőjegyem, de akik elmentek, azt mondják, biztatóbb biztos pénzért mosogatva várni egy jobb állásra, mint itthon közmunkára várva áhítozni egy pofa sör után.
‒ Könnyen beszél maga, fiatalember ‒ szólt át a szomszéd asztal mellől egy ráncos arcú, kopasz férfi. ‒ Fogadjunk, hogy maga még katona se volt! Én ötvenegyben ott voltam a jugoszláv határon, ahol az őrtoronyból egymást lőtték ki a katonák. Akkor volt ez, amikor a Rákosi Mátyás láncos kutyának nevezte a Titót. Azok meg lőttek ránk veszettül. Mi meg vissza, mert ki volt adva a tűzparancs. Sajnos sok bajtársam koporsója mellett adtuk le az utolsó díszlövést. Ott voltam az utcán ötvenhatban is egyetlen puskával a tankok ellen. Aztán meg elindultunk Bécsbe. Aki odáig eljutott, már túl volt a vasfüggönyön. No, hát elindultam én is, amikor az amnesztia után kiengedtek a börtönből. Nem is lett volna semmi baj, ha Győrnél le nem szállítottak volna a határőrök a vonatról. Mehettem vissza a sittre. Amikor végre kiengedtek, évekig nem kaphattam útlevelet.
‒ No, ezzel a szöveggel már tele a padlás ‒ húzta el a száját Boda Kristóf. ‒ Öregapám is ezt szajkózta minden vasárnap az ünnepi ebédnél. Attól mi nem leszünk boldogabbak, hogy maguk se voltak azok. Azt mesélje el nekem, hogyan lehet pénzt szerezni. Mitől lettek gazdagok egyik napról a másikra az egykori proletárok.
‒ Azt én nem tudhatom, mert én nem voltam ott, de aki fiatal, abból még minden lehet. Akár még gazdag ember is.
‒ Én, meg a gazdagság! Vicces ember maga, öreg. Magának még nyugdíja is van, ami nekem soha nem lesz. Azt jósolják a politikusok, hogy húsz év múlva már meg is szűnik, mert nem lesz fiatal, aki eltartsa az öregeket.
‒ Látod, fiam, ebben én már sajnos nem segíthetek ‒ mondta az öregember a karját széttárva. ‒ Mi megharcoltuk a magunk harcát, a jövő a ti felelősségetek, meg azoké a politikusoké, akik ilyeneket jósolnak nektek.
‒ Gazdagok? ‒ nevetett föl kesernyésen egy időtlen arcú asszony. ‒ Hányszor kellett átszaladni a szomszédba kölcsön kérni egy marék sót, mert a hónap végén már arra se volt pénzünk… De szívesen adták, mert mindig visszaadtuk. Abban az időben még a szegény embernek is volt becsülete. Gyalog jártunk, legföljebb biciklivel. Egy-két megállóért nem szálltunk föl a villamosra, mert pénzbe került. Most meg mozdulni se képes a fiatal, ha nem tolják a Mercedest a feneke alá. Még gyerek se kell, míg nincs háromszobás lakás, meg autó az asszonynak is. Bezzeg Afrikában, meg Indiában van elég gyerek. Már hétmilliárdnyian tapossuk ezt a szerencsétlen földtekét, miközben Európa megvénül. Már a sír szélén táncol. Táncol? Tántorog. Az afrikaiak meg jönnek, és belelökik.
‒ Jól van, Irma néni, nem kell az ördögöt a falra festeni ‒ állt föl Bódogfalvi Nagy Elek, és intett a pincérnek, hogy hozhatja a következő kört. ‒ Megjelenik az magától is. Láthatja a televízióban, hogyan szállnak partra Olaszországban a líbiai menekültek. Az afgánok meg Szerbián keresztül jönnek.
‒ Maga még elhiszi, amit a tévében mondanak? ‒ szólt át a pulton a csapos.
‒ Látom, ember, ezzel a két kuksi szememmel látom… Kinek higgyek, ha már önmagamban is kételkedni kell?
‒ Jó vicc… Én is láttam itt a minap, hogy hasba szúrták a Tóth Domonkost annál a sarokasztalnál. Csak éppen azt nem hallottam, mit beszéltek előtte. Meg azt nem láttam, hogyan került elő a bicska, és kinek a zsebében volt. A többi stimmel.
‒ Ezért mennék én el Londonba ‒ fogta meg a korsó fülét Boda Kristóf ‒, mert ott legalább nem értem, mivel hülyítik egymást az emberek. Elmosom a poharakat, fölmarkolom a dohányt, és végeztem. A többit intézzék el maguk között. Aztán, majd ha gazdag leszek, hazajövök nyaralni, vagy veszek a nyugdíjamból egy kis alföldi tanyát valamelyik betyárcsárda mellett.
Fura álom volt az a délutáni sziget ‒ morfondírozott magában Bódogfalvi Nagy Elek ‒, de azért azt a sokat próbált ezredest, meg a szépségkirálynőket valahogy meg kellene tartani. A félszemű kapitány meg hívás nélkül is visszajön.
Hozzászólások