Asszonyok

Az asszony a Blaha Lujza téri végállomáson szállt fel a huszonnyolcas villamosra, az egyes ülésen pilledezett a nagy hőségben és bámult ki az ablakon.
Merőn nézett, néhányszor felállt, mintha le akart volna szállni – nyugtalan volt és töprengő, de pár másodperc múlva visszaült a helyére, nem törődve a többi utassal, sírni kezdett.
Egy öregasszony odalépett hozzá.
– Mi baj van aranyoskám? Ossza meg velem a bánatát!
– Nincs semmi baj, néni. Ott lenn a megállóban áll, akit szeretek.
– Ne sírjon, inkább szálljon le hozzá izibe! – biztatta az öregasszony.
– Nem lehet, tíz éve nem látott, nem is ismerne meg…
– Elengedi kedves?
– El kell engednem, hogy az álom megmaradjon…
– Én bizony bátrabb lennék – jegyezte meg az idegen. Furcsa, igazán furcsa asszony maga…

Ellentétek

A huszonnyolcas villamoson találkoztam velük a kínai piacra menet. Találkoztam a két nővel, rövid öt percig utaztam velük és ellentétes eltérő sorsuk tisztán kirajzolódott előttem.
A fiatalabb, nyurga sovány nő az ablaknál ált, vele szemben egy ritka jóképű, korban hozzáillő fiatalember. A sovány nő arca csúnyának tűnt a férfi arca mellett, nyakában rengeteg aranylánc csüngött, aranykarkötő, aranyóra a kezein, lerítt róla és divatos öltözékéről, hogy a tehetősebb réteghez tartozik.
A fiatalember beszélt hozzá, egyfolytában simogatta a csúnya nő kezeit, aki még arra sem méltatta társát, hogy rámosolyogjon éppen csak egy kicsit. A közönyös nőre úgy nézett a fiú, mint egy istennőre, aztán ránk – utasokra – mintha csak azt mondta volna tekintete: látjátok emberek, milyen kincsem van, enyém a világ leggyönyörűbb teremtése.
A másik: harmincas, szép arcú szomorú szemű nő, az ajtóhoz közel állt, ott kapaszkodott, nem is nagyon nézett körül, szeme körüli meg a karjain látszó kékes lila foltok, azt sejtették, hogy nagyon megverhették szegényt.
Jaj ezt a szegény Katit megint elintézte az ura – mondta egy idős asszony a mellette ülőnek, – biztosan megy az anyjához.
Az ellentétek felbolygattak.
Az elkényeztetett és a megvert riadt nő látványa belém égett.
(Az egyiknek sikerül, a másiknak nem?)

A kiszolgáltatott

Az öregasszonnyal a kínai piac bejáratánál találkoztam először három-négy éve is lehet. Döbbenetes látványnak tűnt, hiszen addigi életemben még nem találkoztam ilyennel – egy vézna, nagyon öreg ráncos, feketeruhás asszony derékszögbe görbülve tartotta sovány kezeit a járókelők felé és esedezett néhány forintért, az előtte levő üveg már szinte megtelt apróval, de az asszony csak rimánkodott, majd kezeit összekulcsolva imádkozott azokért akik pénzt dobtak az üvegbe. Összeszorult a szívem, mert sohasem gondoltam, hogy egy ember ennyire elváltozzon öregkorára és így kelljen a napi betevőt megkeresnie. Szó nélkül adtam a pénzt ahogy tették olyan sokan. Eltelt pár hét, amikor újra megláttam őt, most az Oktogonnál a kisföldalatti bejáratánál görnyedt a döglesztő kánikulában egy délutánon, szegény ide is képes eljönni, itt ácsorogni imára kulcsolt kézzel, fekete kendőjében, milyen élete lehet szegénynek? A pénz itt is gyűlt az üvegbe, de nem olyan szaporán mint a kínai piacnál, sajnáltam is érte, de reméltem estig megkeresi a betevőre valót.
Harmadszorra a harminckettesek terén tűnt fel, változatlan pózban, az elmaradhatatlan üveggel, derékszögű asszonyszobor feketében.
Aztán egyre gyakrabban láttam őt a város forgalmasabb pontjain, de hogy kerülhet egy ilyen nyomorék bárhová is, honnan szagolja ki a tömeget? Egy ismeretlen asszonnyal beszédbe elegyedtem, aki a fejét csóválta amikor meglátta az öregasszonyt, azt állította, hogy vannak ilyen maffiák, akik a szerencsétleneket kihasználják, így dolgoztatják a lakhatásért és a betevő falatért – a pénzt elszedik tőlük az utolsó fillérig.
Ezeket a gazembereket nem lehet megbüntetni?
Azóta is megkönnyebbülök, valahányszor meglátom őt az emberforgatagban.

A rafinált (színésznő)

Ezzel az erdélyi romaasszonnyal is a kínai piacon találkoztam rózsás rakott szoknyában zöld kötényben rózsás hátul kötött fejkendőben ült egy pokrócon, ölében hét-nyolc éves fiúcskát tartott, aki élő holtként lógott anyja kötényén, az asszony siránkozva jajgatott, inkább koldult haldokló fia megmentésére gyűjtött pénzt.
Jócskán gyűltek a forintok, még papírpénz is akadt a nő előtti tálcán. Sokan szóba is elegyedtek a siránkozó asszonnyal, aki egyre hangosabban ecsetelte szerencsétlenségüket. Örültem is magamban az emberek empátiájának a szaporodó pénz láttán, no lám, mégsem veszett ki fajtámból a segítőkészség. Még néhányszor láttam őket ugyanott, ugyanabban a testhelyzetben, mindig adtam néhány forintot.
Egy őszi napon azonban érdekes eseményeket láttam. A szép romaasszony kihúzta magát, ivott egy dobozos kólát, megigazította kontyát, leült a kockás pokrócra és szólongatta fiát, akinek eszében sem volt engedelmeskedni hívó szavának, hanem szamárfület mutogatott és a nyelvét öltögette anyjára, ugrált mint egy kiskecske, szemtelenkedett, mígnem egy bajuszos erélyes fekete csizmás romaember fülönfogta és az anyja ölébe parancsolta, kezdődhetett az új előadás.