Évekkel ezelőtt elhatároztam, hogy könyvet írok az interjúkészítés módszertanáról, hasonlóan ahogy 1988-ban a belső ellenőrzésről tettem. Először azzal fogok foglalkozni, hogy vannak olyan emberek, akik szeretik előre megkapni a kérdéseket. Először két világhírű író álláspontját ismertetem.
Ljudmila Ulickaja Örökbescsű Limlom című könyvében így ír:
Diktafonra vett beszélgetések
Ljudmila Ulickaja
A jó interjú kölcsönös élvezet mind az interjúkészítő, mind az interjúalany számára. Az utóbbi húsz évben rengeteg interjút adtam, azt hiszem, százat vagy kétszázat. Ritkán előfordultak köztük jó beszélgetések is.
Több éve kerülöm a személyes találkozást az újságírókkal, jobban szeretek e-mailben válaszolni a kérdésekre. Azokért a szavakért, amelyeket éjszaka, sietség nélkül írok le, vállalom a felelősséget. Azokért a válaszokért azonban, amelyeket diktafonról jegyeznek le, nem mindig. Történik valami annak a folyamatnak a során, amíg akadozó hangom átkerül papírra, és ami az értelmet rendszerint ellentétbe fordítja. Arról már nem is beszélve, hogy időnként jönnek interjút kérni olyan újságírók, akik diktafonjukat is otthon felejtették, és a könyveket sem volt idejük elolvasni, amelyekről beszélgetni akarnak. Ez az újságírómesterség teljes lezüllése. Sajnos, a professzionizmus hiánya napjainkban általános kórrá vált, és nemcsak az újságírókra, hanem az orvosokra, a tanárokra, a vízvezeték-szerelőkre is érvényes. Annál kellemesebb, ha tehetséges, profi újságírókkal folyik a beszélgetés. Ők persze kisebbségben vannak.
Kertész Imre
A közelmúltban elhunyt Nobel díjas magyar író, Kertész Imre így válaszol erre a kérdésre: „Mennyiben érzi tehernek ezt a felfokozott figyelmet?”
„Az én interjúim sem mindig pontosak, nem is kívánhatom, hogy mindenki megértsen. Ráadásul minden interjú improvizáció, és akkor sem utasíthatom vissza őket, ha éppen nem vagyok formában. Így csak azért vállalom a felelősséget, ami a könyveimben van.
Hozzászólások