I.
Olyan vagyok, mint a többi:
csodálatos keveréke
éginek és földinek.
Van lelkem
(égi hozomány),
van két lábam,
két kezem
(porból vétetett),
van végtagonként öt ujjam,
egy kétkamrás szívem.
Van két szemem,
egy szám,
egy orrom,
és egy ezernégyszáz
köbcentis agyam.
Ember vagyok.
II.
Az Orion magasan jár már.
Itt állok alatta,
S hallgatom a csendet.
Ugyanaz a szó szült minket
a csillagokkal,
egy anyag ég bennünk,
de ők mennyivel
örökebbnek tűnnek…
Mennyi minden s mindenki felett
ragyoghattak már
ezer és ezer éven keresztül.
Most engem figyelnek:
egyet a több milliárd közül,
akik a földön jártak.
Ők lebámulnak,
én felbámulok:
Vizsgáljuk egymás titkait.
III.
Vajon hány orr szívta be
az éjszaka levegőjét?
Hányan figyelhették
az égboltot két szemükkel?
Hány kétkamrás szív
dobbanhatott meg
egy emberi mellkasban,
és hány száj maradhatott néma
e mélységet látva?
Hány lélek szárnyalhatott
a csillagok között?
Hányan szerették volna
ezernégyszáz köbcentivel felfogni
az égbolt és Isten titkait?
És végül:
hányan próbálhatták
– úgy, mint ezen az éjjelen én is –
megérinteni a csillagokat
az öt ujjukkal?
Beihingen (Németország), 2009. március 29.
Hozzászólások