Fotó: Márkus László
Árnyékon andalog az est.
Elnyeli a fényes létezést,
s mint ormótlan test,
lassan vánszorog tova.
Elidőzget még a végtelen
révedező pillantásain,
szomorú dalával
betakarja az ékes utcakövet.
Nekem énekel.
Szeretne beborítani
bánata csüggeteg köpenyével,
… dalának szárnya
kitárva, s a madár árva …
… de Te naponként teremtesz újra,
hárfád hangjain éled életem,
s szerelmedbe bújva,
minden értelmet nyer,
s elmúlik a félelem.
Hozzászólások