A sűrű hóesésben gyönyörűen csillogtak a város ünnepi fényei. A néhány nap múlva beköszöntő karácsony már ott lebegett a háztetők felett, valahol a kémények között várakozhatott, és elégedetten figyelte a nyüzsgő, az ajándékozási lázban élő embereket. János minden évben elhatározta, hogy jövőre nem hagyja az utolsó napokra a vásárlást, azonban fogadkozását sohasem tudta betartani. Nem volt ez másként a 2000. év karácsonyán sem, és nem is sejthette, hogy valami különleges esemény majd árnyékot vet az ünnepre.
Belépett egy a hangulatos, ízlésesen berendezett ajándékboltba, amely döntően kerámiákat, tűzzománc képeket és ékszereket kínált. Körbejáratta szemét, egy-egy alkotásnál hosszabban is elidőzött. Egyre inkább úgy érezte, már járt itt, talán vásárolt is valamit, de hogy mikor és mit, nem jutott eszébe. Kutatta a múltat, azonban tűzzománcokhoz fűződő emlékeket nem tudott felidézni. A fiatal eladónő, egy elegánsan öltözött, Jánosnak háttal álló idősebb asszonnyal beszélgetett, akit művésznőnek szólított. Bizonyára valamelyik híres színésznő lesz, gondolta a férfi, mert a hölgy hangja ismerősnek tűnt. Kíváncsian várta, hogy megforduljon és felismerje, de nem volt szerencséje. A művésznő távozásakor nem láthatta arcát. Elgondolkodva nézett utána, majd az eladóhoz fordult.
– Ne haragudjon kisasszony, hogy kíváncsiskodom! Ki volt ez a hölgy? Olyan ismerősnek tűnt nekem, mintha már találkoztam volna vele.
– Kőhegyi Virág keramikus művésznő, övé ez az üzlet.
– Minden az ő alkotása?
– Nem. Az utóbbi években már keveset dolgozik, mert…, no de ez nem is tartozik ide. Egy stúdiót hozott létre, amelyben fiatal képzőművészeket tanít. Amint láthatja uram, nem is eredménytelenül, mert ezek a gyönyörű darabok a stúdióból kerültek ki. Önnek miben segíthetek? Kinek szeretne ajándékot vásárolni?
– Keramikus művész? De hát akkor honnan ismerem? – tette fel János a költői kérdést, és nyilván sehonnan sem kapott választ.
– Miben segíthetek? – türelmetlenkedett az eladó.
– A művésznő minden nap eljön az üzletbe?
– Nem, de holnap délután biztosan itt lesz, éppen arról beszéltünk az előbb, hogy átrendezi a kirakatot. De, én nem mondtam semmit! – ijedt meg a kisasszony az üzleti titkok kifecsegése miatt.
– Nem fogom elárulni! – ígérte a férfi és elgondolkodva távozott.
Jánost otthon nem hagyta nyugodni a találkozás. Azon töprengett, honnan ismerhet egy keramikus művészt. Felesége segítségét is kérte a lehetséges ismerősök kutatásában, csak azt hallgatta el, hogy másnap visszamegy, mert úgy érezte beszélnie kell Kőhegyi Virággal. Gyönyörű neve van, állapította meg, kiválóan illik művészetéhez. Másnap egy kávézóban várakozott, és az üvegablakon át figyelte a szemben lévő üzletet. Egyszer csak észrevette, valaki már rendezkedik a kirakatban. Kicsit várnia kellett, mert szíve váratlanul hevesebben kalapált, majd egyszerű vásárlóként átment. Cinkosan kacsintott az eladó kisasszonyra, ujját a szájára téve jelezte, tartsák titokban a tegnapi beszélgetést. A kirakatnál Kőhegyi Virág dolgozott. Nem láthatta a háta mögötti jelenetet, de nyilván érzékelte egy vevő érkezését. Önkéntelenül megfordult, tekintete találkozott a férfiéval. Zavartnak tűnő mozdulattal visszakapta fejét. Ebben a pillanatban hasított Jánosba egy régi-régi emlék. Halkan és félénken szólalt meg.
– Gitta?!
– Nekem szólt uram? – fordult felé Kőhegyi Virág, és hideg tekintettel mérte végig.
– Elnézést kérek művésznő, ha megzavartam! Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Tarjáni János vagyok, és a művésznő nagyon hasonlít egy régi kedves ismerősömre, Barabás Margitra. Egy pillanatra azt hittem őt látom.
– Tarjáni János? Tévedett uram, nem ismerem önt! Én Kőhegyi Virág vagyok, és ha nem haragszik szeretném folytatni a munkám! – hangzott a barátságtalan válasz.
János leforrázva lépett ki az utcára. Az apró mozaikok sehogyan sem álltak össze benne. Most már biztosan érezte, hogy a hölgy hangja és szeme kísértetiesen hasonlít Gittára, azonban arca és alakja egyáltalán nem emlékezteti rá. Gondolataiba merülve bolyongott, azt sem tudta merre jár, mert egyre élesebben idéződtek fel kamaszkori emlékei.
Ragyogó nyár volt, amikor tizenhét évesen, harminc évvel ezelőtt, a Balaton mellett nyaralt Gyusziéknál. Nagyszerűen teltek a napok, fürdés, napozás, szórakozás, na és a lányok, akiknél hol sikerük volt, hol felsültek próbálkozásaikkal. Az estéket többnyire a Motelben töltötték, ahol enni, inni, ismerkedni, táncolni lehetett. Nem rendeztek nagy mulatozásokat, mert kevés pénzük volt. Esetenként napközben alkalmi munkát vállaltak, és ha fizetést kaptak, azonnal nagyvonalúbban költekeztek. Egyik napon kedvező hírt kaptak, ugyanis Zita, Gyuszi unokahúga telefonált. A barátnőjével szeretett volna eljönni néhány napra. Természetesen mindent elkövettek a szülők meggyőzése érdekében, és már előre osztozkodtak a lányokon. Logikusnak tűnt, hogy ő majd az unokatestvért, Gyuszi pedig a másik lányt igyekszik meghódítani. Reménykedve várták Zitát és Gittát. A terv csak részben sikerült, mert ő tetszett meg Gittának, így barátjának csak unokatestvére udvarias kísérgetése jutott. Igyekezett úgy tenni, mint aki sajnálkozik, de valójában örült a helyzetnek. Gitta tőle egy évvel fiatalabb, helyes, vidám lány volt. A második napon már megcsókolhatta, a harmadikon végig simíthatta testét, ami végtelen izgalmat, és boldogságot okozott. Nem érzett igazi szerelmet, csak olyan tiszta és őszinte vágyakozást, ami érthető és megbocsátható egy fiatal férfiembernek. Néha nem értette a lány viselkedését. Furcsának találta, hogy két-három óránál többet sohasem töltött a strandon, a legtöbb lánytól eltérően egyrészes fürdőruhát viselt, meglepő étkezési szokásai voltak. Ha ilyen, hát ilyen – törődött bele –, és inkább azokra a percekre, órákra gondolt, amelyeket együtt, kettesben tölthetnek. Abban a négy napban a csókoktól és ölelésektől nem jutottak messzebb. A búcsú után másfél hét telt el, amikor Budapesten újra találkoztak. Randevúztak, moziba mentek, és bizony nem sokat láttak a filmből. Este hazakísérte a lányt, azután… azután kapcsolatuk már nem tartott sokáig.
János megállt a hóesésben, és a falnak támaszkodott. Próbált úgy tenni, mintha nem tudná, mi történik vele, de hát önmagát nem csaphatta be. Kőhegyi Virág hideg tekintetében Gitta emléke váratlanul, és hihetetlen erővel tört rá. Már biztos volt abban, hogy nem lesz megnyugvása, amíg nem tudja meg, mi történt Gittával. Taxiba ült, és hazament. Feleségét megdöbbentette feldúlt lelkiállapota. A férfi elmondta a különös találkozást Kőhegyi Virággal, elmondta Gitta megismerésének történetét. Az asszony egyre jobban aggódott férjéért.
– Ugyan már János! Semmi jelentősége egy gyerekkori szerelemnek! Mi van veled?
– Egy gyerekkori szerelemnek valóban nincs sok jelentősége, ha az ember már majdnem ötvenéves, de én nem sok lánnyal jártam előtted, és Gitta az egyetlen, akit cserbenhagytam, elárultam. Olykor-olykor eszembe jutott, azután sikerült megszabadulnom a vádló gondolatoktól, de most nem!
– Miről beszélsz? Kamaszok voltatok, hogy lehettél volna áruló?
– Nézd! Ma, lányos apaként sok mindent másként látok, mint akkor. Klári már felnőtt nő, tud magára vigyázni, de a kis Bella tizenöt éves, majdnem annyi, mint Gitta volt, és ha arra gondolok, hogy valaki az én kislányommal viselkedne úgy, hát nem is tudom…
– János! Most már tényleg nem tudom, miről beszélsz! Nem lehettél olyan szörnyeteg kamaszként, hogy most így vádold magad! Térj már észhez!
– A megismerkedés és a budapesti randevúk után, biztos voltam abban, hogy Gitta szerelmes belém. Én is szerettem, vonzódtam hozzá, kívántam az együttlétet. Egy szeptemberi délután, minden bizonnyal váratlan ötlettel, felhívott lakásukra. Szülei nem voltak otthon. Nem tudom, mi történhetett volna közöttünk, de valami egészen váratlan esemény mindent felborított. Szobájának falát ceruzával és szénnel készített rajzok díszítették. Falevelek, virágok és lepkék, meglepő, érdekes kompozíciókban. Elismeréssel nézegettem őket, különösen azután, hogy kiderült, ezek az ő alkotásai. Egy félig kész kép alacsony könyvespolcon állt a falnak támasztva. Mellette egy nyitott fém dobozban injekciós tűt, és furcsa fiolákat vettem észre. Kérdésemre zavartan mondta el, hogy cukorbeteg, és önmagát injekciózza. Ez annyira ijesztőnek tűnt, hogy percekig megszólalni sem tudtam. Gitta nyilván észrevette megdöbbenésemet, és megérezte a veszélyt, arca ijesztően szomorúvá változott. Mindig is idegenkedtem az injekciótól, még filmekben sem tudtam nézni az ilyen jeleneteket. Az pedig, hogy valaki magának adja be, és ezt én lássam, vagy tudjam, elképzelhetetlen volt számomra. Persze ez ostobaság, de tizenhét éves fiatalemberként nem tudtam feldolgozni. Hirtelen eszembe jutott fontos feladatra hivatkozva elköszöntem, és eljöttem tőle azzal, hogy majd felhívom. Soha nem tettem meg!
– Jó, ez valóban nem volt szép és okos dolog, de azért…
– Várj, még nincs vége! Napokon át bújtam a lexikonokat, és megkerestem egy orvos ismerősünket is. Szomorú kép alakult ki bennem. Úgy láttam, hogy a ’70-es évek Magyarországán egy cukorbeteg fiatalnak nincs esélye a gyógyulásra, már az is nagy eredménynek számít, ha a kedvezőtlen folyamatokat lassítani tudja. Várható élettartamuk évtizedekkel lehet rövidebb egy egészséges embernél, és komoly szenvedések várhatnak rájuk. Képtelen voltam szembenézni és megbékélni ezzel a helyzettel. Gitta többször hívott, keresett, én mindig kitértem, vagy letagadtattam magam. Nem volt bátorságom beszélni vele, amit ma is nagyon szégyellek. És ez még semmi! Karácsony előtt – és látod, talán ez nem lehet véletlen – osztálytársaimmal jártuk a várost. Fiúk, lányok, vidám társaság. Egyszer csak Gitta jött velünk szembe, és én elfordítottam a fejem, úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. Ő megállt, és nézett bennünket, ahogy nevetgélve elmentünk mellette. Azt hittem, ott süllyedek el szégyenemben, de nem mentem oda hozzá!
– Ez így valóban durva! Mégis azt gondolom, rajtad kívül ez senkit sem érdekelne, de téged ismerve nem vagyok meglepve. Nem tudok tanácsot adni! Tégy, amit jónak látsz!
János nem aludt az éjszaka, a lehetséges megoldásokon gondolkodott. Másnap Gyuszit kereste. Nem találkoztak rendszeresen, de tartották a kapcsolatot, ismerte telefonszámát. Barátjától megszerezte unokahúga elérhetőségét. Felhívta Zitát, és találkozót kért a meglepett asszonytól. Nem mondta meg miért, életbevágóan fontos ügyre hivatkozott. Zitának fogalma sem volt mit akarhat tőle János, akit harminc éve nem látott, és akkor sem ismerte különösebben. Ráállt a találkozásra, elsősorban kíváncsisága miatt. A férfi félórával hamarabb érkezett meg a Gerbaud cukrászdába. Tele volt izgalommal, feszültséggel és várakozással. Zita szerencsére pontosan érkezett, mert János nem ismerte volna meg, a koránál idősebbnek, fáradtnak és gondterheltnek tűnő hölgyet. Néhány udvarias mondat után, a férfi rátért a találkozás igazi okára.
– Bizonyára nagyon meglepődtél, hogy miért kereshetlek harminc év után, mi lehet az az életbevágóan fontos ügy. Gittáról van szó! Nem akarok részletesen magyarázkodni, talán meg sem értenél, talán bolondnak néznél, pedig hidd el, nem vagyok az. A napokban történt velem valami, ami olyan erővel és olyan élénken hozta elő Gitta emlékét, hogy nem lehet, és nem is akarok szabadulni tőle. Nem tudom, mit tudsz a mi rövid kapcsolatunkról. Én akkor, tizenhét évesen nagyon csúnyán viselkedtem vele, amit azóta is szégyellek, és ha lehet, ha még él, és hajlandó szóba állni velem, szeretnék bocsánatot kérni tőle. Csak hozzád fordulhatok segítséget remélve!
– Szóval Gittáról van szó? Hát erre nem gondoltam! – döbbent meg Zita, és szeme megtelt könnyel, a múltba tekintve hallgatott.
– Él még?
– Szerintem igen, bár évek óta nem tudok róla semmit. Sokáig nagyon jó barátnők voltunk, rendszeresen találkoztunk. Azután, ahogy betegsége miatt kisebb műtéteknek kellett alávetnie magát, a kapcsolat lazult, majd csendesen, békességben abbamaradt. Nem kereste a társaságomat, ha hívtam kitért a közös programok elől. Talán én is hibáztam, talán nekem is bocsánatot kellene kérnem. Tudod, nem alakult könnyen és szépen az életem, de ezzel nem akarlak untatni.
– És az övé?
– Őszintén szeretett téged, nagyon megviselte, hogy eltűntél, mert akkor döbbent rá, hogy betegsége miatt nem élhet teljes életet. Édesanyja volt a legfőbb támasza, aki elképesztően jó érzékkel tudta kezelni lelki problémáit is. Elhitette vele, hogy igenis lehet boldog, csak hinnie kell önmagában, és fegyelmezetten kell betartani minden orvosi utasítást. Tehetséges volt, szépen rajzolt, abban élte ki örömét és bánatát. Édesapja testvére Franciaországban élt, és segítségével olyan gyógyszereket tudtak szerezni, amelyeket akkor itthon nem lehetett kapni. Úgy emlékszem két vagy három alkalommal gyógykezelésre is ki tudott utazni. A káros folyamatokat persze nem tudták megállítani, de hihetetlen módon lassították, és Gitta hinni kezdett az életben. Képzőművészeti Főiskolára járt, vigyázott magára. A fiúkat kerülte, nem bízott bennük, és ezt biztosan tudom, hiszen akkor még szinte naponta találkoztunk. A főiskola befejezése után hozzáment egy jóval idősebb, édesapja korabeli tanárához, aki sajnos hamar meghalt. Nem volt szerelmi házasság, mégis szépen éltek, a férje imádta. Mindig virágnak, virágomnak, kisvirágnak szólította.
– Képzőművészeti Főiskolát mondtál? A párja Virágnak szólította? – és Jánosban dörömbölni kezdett valami. – Ugye nem Kőhegyinek hívták a férjét? – remegett meg a hangja.
– De igen! Kőhegyi Frigyes grafikusművész.
– Uram isten, akkor én vele találkoztam!
– Frigyessel? Mikor?
– Nem, nem vele, hanem Gittával, vagy Virággal, ahogy most hívják. Egy héttel ezelőtt egy ajándékboltban láttam meg. Megszólítottam, mert nagyon ismerősnek tűnt. Bemutatkoztam, de úgy tett, mintha nem ő lenne, mintha sosem ismertük volna egymást.
– Ezt el tudom képzelni! Kerüli a régi ismerősöket, nem akarja, hogy sajnálják. Rád pedig még haragudhat is.
A férfi sokáig hallgatott. Most már azt is értette, miért volt ismerős egyik-másik tűzzománc kép motívuma, amikor először járt a boltban. Gitta rajzaira emlékeztették, amelyek ugyanúgy éltek benne valahol mélyen, mint a lány hangja, tekintete. A tanácstalanság és a kétségbeesés kezdett eluralkodni rajta. Fogalma sem volt mit tegyen.
– Segítesz? – nézett könyörgően Zitára.
– Megadhatom a régi telefonszámát, de nem hiszem, hogy jó ötlet lenne ezek után felhívni. Nem tudok sem segíteni, sem tanácsot adni, ez a kettőtök ügye. Engem is felkavart találkozásotok, engem is bánt a lelkiismeret, mert én is a dolgok könnyebb oldalát választottam. Jobb lett volna, ha nem találsz meg! Nem haragszom rád, de most mennem kell! – állt fel Zita, és sietve távozott.
János hosszasan nézett utána. Milyen lesz ez a karácsony – gondolta –, hiszen képtelen volt megszabadulni Gitta emlékétől. Váratlanul döntő lépésre szánta el magát: elmegy az ajándékboltba, útközben vesz egy nagy csokor virágot, és bármi áron megtudja az eladó hölgytől Gitta címét. Elmegy hozzá, és bocsánatát kéri. Nem adott sok esélyt magának, mégis úgy érezte, meg kell tennie. Gyönyörű csokrot vásárolt, szíve a torkában dobogott, amikor belépett a boltba. Tekintetével az eladót kereste, és szinte megdermedt, amikor az egyik gondola mellett meglátta Gittát, amint valamit rendezkedik. Az asszony is észrevette őt, láthatóan elérzékenyült, szótlanul nézte, amint János leplezhetetlen zavarral elé lép, és megszólítja.
– Művésznő kérem… – kezdte akadozva a férfi.
– Hagyjad ezt János! Sajnálom, amiért a múltkor udvariatlan voltam. Annyira váratlanul ért a találkozás, és nagyon hirtelen törtek rám a fájó emlékek.
– Te ne haragudj rám! Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek tőled, annyira szégyellem, ami akkor történt. Nem tudom megmagyarázni, és hidd el nagyon bánt!
– Elhiszem, és látom rajtad! Ma már megértem a tizenhét éves Tarjáni Jánost, és megbocsátok. Annyi minden történt velem azóta. Tudod, sokáig, sokszor álmodtam rólad, a balatoni napokról, és nagyon szomorú voltam, amikor felébredtem. Szeretném, ha ezt a mostani találkozást és megbocsátást, egy szép álomnak tekintenénk, egy szép karácsonyi ajándéknak, és holnap, holnapután már úgy emlékeznénk rá, mint a múlt egy pillanatára, amelynek már semmi köze a jelenhez.
– Ez azt jelenti, hogy megbocsátasz, mégsem akarsz többet találkozni velem?
– Igen! Éld az életed, ahogy eddig, legyél sokat a családoddal, szeresd őket. Mind a kettőnknek így lesz a legjobb. Nekem a munka, és a fiatal művészek sok örömet jelentenek, ők az én világom. Már nem akarok emlékezni Gittára, mert Kőhegyi Virág vagyok! Elfogadom ezt a gyönyörű csokrot, tiszta lelkiismerettel távozhatsz.
Jánost meghatották Gitta szavai és nagylelkűsége. Átadta a virágot, kezet csókolt, és megkönnyebbült lélekkel távozott. Úgy érezte, gyönyörű karácsonyi ajándékot kapott, nyugodt szívvel mehet vissza családjához. Sietett, mégis az első sarokig sem érhetett, amikor Kőhegyi Virág szomorúan szólt utána, vagy talán inkább csak önmagának.
– Úgy látszik, színésznőnek is jó lettem volna. Kétszer is elhitettem vele, hogy Kőhegyi Virág vagyok, pedig én Gitta voltam, Gitta vagyok, és az is maradok. Isten veled Tarjáni János! Legalább te legyél boldog!
______________
Fenti írásával Tátrai S. Miklós barátunk és szerzőtársunk a Primavera Irodalmi Díj pályázaton első helyen végzett
Hozzászólások