Lecsupaszított lelkem
őszintén vetíti lényem,
hűebben, mint a tükör,
amiben reggel belenézek,
valóságosabban, mint a fotó,
mit a minap készítettél rólam.
Nem szégyellem sorsomat,
büszkén viselem boldogságom
és keserűségem stigmáit.
Álarcot nem hordok, arcom jót
vagy rosszat egyaránt mutat,
akár verseim sótlan halmaza.
Lám, nem lettem újmódi igric,
csupán halk hang a porból,
talán testesebb, lomha árnyék,
melyben nem is látszik lélek,
ki minden este meghal a nappal,
de reggelente újra éled.
Mennyországba még nem vágyom,
csavargókkal parolázva
sétálok a téren arról regélve,
hogy léteznek még angyalok.
Egyről én biztosan tudok,
hisz személyesen ismerem.
Bár szárnyai nincsenek,
felemelt a porból.
Azóta együtt csapongunk olykor…
Hozzászólások