Petőfi Sándor interjúkezdeménye Bem tábornokkal
Kit tart ön a legnagyobb katonának?
Bem és Petőfi
Napóleont. Nem szeretem egy cseppet sem, de a legnagyobb embernek tartom. Mások csak egyben-másban voltak nagyok, ő mindenben: ahová csak a kezét tette, nyomott hagyott örök időkre.
Nekem kedves hősöm Hannibál.
Áh (kalapját megbillenti), nagy ember volt, igen nagy ember, de amint a közvélemény mondja róla, nem tudott szerencséjével élni, s ez nagy hiány. A cannaei csata után én egyenest Rómának mentem volna azt tönkretettem volna egy csapással!… de nagy ember volt, s az alpesekeni átmenetnek nem kivitele, hanem magának ennek gondolata is a nagy emberek legnagyobbjai közé sorozza őt. A terv nagysága a lélek nagyságának mértéke, ez önmagáé; a kivitel már kettejöké: övé s a szerencséé.
Hannibálról szólván, tudja ön, kit tartok én hozzá oly amennyire csak hasonlíthat két ember egymáshoz?
Nos?
Önt, tábornok úr.
Tudja isten, ennyit nem igénylek. Én csak egyet tudok, tudok; azt nem tudom, mi a félelem és a csüggedés. — Ez a fő, Hannibál is ezt a kettőt nem tudta. — Az igaz, hogy ez nem mindennapi dolog. Nem dicsekvésből mondom mert nem az én érdemem, hanem az isten ajándéka.
Petőfi Sándor a sajtótörténet szerint egyszer, 1849-ben megpróbálkozott az idő tájt a hazai sajtóban majdhogynem ismeretlen műfajjal, az interjúval. Az interjút azonban nem fejezte be — talán rádöbbent, hogy téves úton jár, az interjúalanynak nem szabad ennyire „alákérdezni”. Olvashatjuk Daniss Győző Újságíró iskola című könyvében.
A mai értelemben vett interjúk első készítője James Gordon Benett volt (1836-ban) egy prostituált meggyilkolásának körülményeiről tudósított. A magyar zsurnalisztika első interjújaként Pollack bécsi újságíró Deák Ferenccel folytatott beszélgetést tartják számon.
Visszatérve a Petőfi — Bem beszélgetésre, jelen sorok írója nem tartja alákérdezésnek a leírtakat, a 167 éve lefolytatott beszélgetést interjúnak tekinti.
Hozzászólások