– keskenyvágányú Dekameron –
Amikor ráborul az este a Mecsekre, minden kiránduló hazamegy, az erdei padokon nem ül senki, elnémulnak a turistautak, csak az állatkertből hallatszik néha morgás, nyerítés, visítás. A kisvasút is pihenni tér, a mozdony és a három kocsi – a piros, a kék, a sárga – magányosan álldogál a Dömör-kapu állomás ütközőbakjánál. Amikor nincs ember a közelükben, beszélgetni kezdenek, történeteket mondanak egymásnak, amíg el nem alszanak.
A Mozdony meséje:
Tudjátok, mikor láttam először a mozdonyvezetőnket? Hatéves volt, amikor az apja – az előző mozdonyvezetőnk – elhozta őt egy napra. Beültette maga mellé a vezetőfülkébe és fel-alá furikáztunk egész nap. Nagyon élvezte a vonatozást, ő kürtölhetett, sőt a nap végén be is indíthatta a motoromat. Pöccre ment neki.
Ma ő hozta el a fiát egy napra, beültette maga mellé a vezetőfülkébe, és így jöttünk-mentünk fel-le. A fiú nagyon élvezte a vonatozást, ő kürtölhetett, sőt a nap végén be is indíthatta a motoromat. Neki már nem ment pöccre, de ez a motorom hibája: hiába, én sem vagyok már mai gyerek.
A Piros Kocsi meséje:
Utazott rajtam ma egy kislány az apukájával, akinek a fülén állandóan ott volt a telefon, ilyesmiket mondott a készülékbe:
– Nem jött meg a szállítmány?! De írtam neki direkt egy mailt. Pénteken délben… igen, ma szombat van… Már ott kell lennie rég… Hollandiából jön… Igen… Két nap átfutás… Most nem vagyok bent. A Mecseken kirándulok a lányommal…
A lány csak ült az apja mellett, nézte az erdőt, és meglátott egy őzet.
– Apa, apa egy őz! – kiáltotta lelkesen.
De az apja lepisszegte:
– Bogika, egy kicsit legyél csendben. Telefonálok. Csak egy perc. Á, semmi… csak a gyerek… Nézd meg az e-mailek közt! Ott kell lennie a megrendelésnek…
A lány tovább ücsörgött az apja mellett. A fák közt ki lehetett látni a turistaútra, ahol egy bohóc ült a padon, lufikat hajtogatott az arra járó gyerekeknek. A kislány megrángatta az apja ingujját:
– Apa, apa, nézd: egy bohóc!
– Bogika, kicsikét… néhány perc. Figyelj, Zoli, ott kell hogy legyen… Én elküldtem…
Ekkor látta a lány, hogy nem tud beszélni az apjával, és ezért egy füzetet vett elő a zsebéből meg egy tollat. Írni kezdett. Ezt írta:
„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy erdő, abban élt egy őz, aki nagyon szomorú volt, ahogy sétálgatott az erdei csapásokon, egyszer csak találkozott egy bohóccal…”
Eddig írta meg a mesét, aztán le kellett szállniuk. Hosszan néztem utána, ahogy ballag a vidámpark irányába a telefonáló apja mellett.
A Kék Kocsi meséje:
Én egy fiúról mesélek, aki egy szót se szólt egész úton. Anyukájával utazott, Dömör-kapu felé. Egymás mellett ültek leghátul, az anyuka beszélt, a fiú csak mereven nézte az erdő fáit.
– Tudom, Balázs, ez nehéz így… Nekem is hiányzik apád, de te is láthattad, hogy milyen sokat veszekedtünk, ugye?
A fiú nem szólt semmit, nézte az erdőt.
– Hidd, el Balázskám, így lesz a legjobb… majd idővel… Meglásd, milyen vidáman fogunk élni majd…
A fiú nem szólt semmit, nézte az erdőt.
– Ha nagyon hiányzik apád, majd találkozhattok… nem halt meg… Itt él ő is a városban…
A fiú nem szólt semmit, csak nézte az erdőt.
– De tudod, hogy nem leszünk egyedül. András… ööö… bácsi… nagyon jó fej. Meg fogod szeretni.
A fiú nem szólt semmit, csak nézte az erdőt.
– Szerintem, jót fogunk ma kirándulni hármasban… Nézd csak, mindjárt leszállunk. Ott vár minket András bácsi… Figyeled, már integet… Első közös kirándulásunk Andrással… ööö… András bácsival! Tök jó lesz… Integess!
Ekkor megérkeztünk és leszálltak, anélkül, hogy a fiú egy szót is szólt volna egész úton.
A Sárga Kocsi meséje:
Emlékeztek arra a hosszú-hosszú évekkel ezelőtti esetre, amikor egy fiúnak kiesett a vidámparkban nyert plüssfigurája? Emlékeztek, hogy a fiú fogta magát, kinyitotta az ajtómat, és egyszerűen kiugrott a játéka után? Volt nagy balhé! Megálltunk, a szülők szidták a fiút, a mozdonyvezető a szülőket, rostokoltunk legalább öt percet. A fiú végül is egy karcolás nélkül megúszta a kalandot, sőt a végén még a plüssjátékát is megtalálta. De nem meséltem még el, mi is történt valójában.
Azon az úton egy baráti társaságot vittem, ami két-három családból állt, szülők, nagyszülők, gyerekek. Vidámam utaztak, sokat nevettek, közöttük ott volt a fiú és egy lány. Valójában az történt, hogy a lányé volt a plüssjáték. Ők ketten egy sarokban félrehúzódva beszélgettek, nevetgéltek. Egy nagyobb kacagásnál esett ki a lány kezéből a játék. A többit tudjátok: a fiú szó nélkül, azonnal ugrott ki az avarba.
Ma újra láttam a fiút és a lányt. Két gyerek is volt velük. Odaültek a sarokba, ahol régen ültek. A gyerekeik nem győztek betelni a látnivalókkal, nagyon élvezték az utat. A lány és a fiú pedig kézen fogva ültek a régi helyükön és beszélgettek:
– Emlékszel? – kérdezte a fiú.
– Emlékszem – mondta a lány. – Erre ne emlékeznék?!
– Majdnem összezúztam magam miattad.
– Akkor szerettem beléd.
Nevettek. A gyerekek meg rohangásztak fel-alá, ki-kihajoltak az ablakon. A fiú oda is kiáltott nekik:
– Nyugi, srácok, csak óvatosan! Ha kidobtok valamit, én nem ugrok utána!
A lány odabújt a fiúhoz és csak ennyit mondott mosolyogva:
– Dehogynem.
Így mesélgetnek egymásnak a mozdony és a kocsik, hosszan-hosszan. Az erdő fái közt átsüt a holdfény, beezüstözi a kocsik tetejét, felettük, a hegycsúcson, némán őrködik vörös fényeivel – mint valami óriás – a tévétorony.
Hozzászólások