Valahogy mindig sejtettem, hogy nem mind arany, ami fénylik, magyarán: távolról sem vagyok az a tehetség, akinek Emese hitt valamikor.
– Tehát utánozunk. Rendben van! Kettőnk közül ön itt a szakember. Na és kiket, tanár úr: a klasszikusokat vagy moderneket?
– Elsősorban klasszikusokat, ha, mint említettem, nem is mindig tudatosan, ráadásul olyan sok hibával, hogy csak úgy kapkodom a fejemet, amikor magukat olvasom.
– Én meg ismét megkérdem: mit vár ön egy amatőrtől?
– Fogódzón meg, Szénási! Kb. ugyanazt, mint egy profitól, mert attól, hogy valaki amatőr, írhat úgy, mint egy hivatásos. Vagy nem írhat?
– Folytassa! Kíváncsi vagyok, hova akar kilyukadni.
– Ha viszont írhat, az elvárásaink is hasonlók, amihez azonban némi irodalomelméleti tájékozottság is szükséges, így biztosan nem fordulna elő, hogy költőink ne tudnák, mi a cezúra, makáma, asszonánc stb. Maga tudja?
– Szégyellem, de nem tudom.
– Ugyanígy megvannak a szabályai egy novellának is például. Erre mit tapasztalok? Az egyik író úgy belefullad a bevezetésbe, hogy mire észbe kap, már be is fejezte a novellát. Másoknál a konfliktus, csattanó hiányzik, vagy a sztori megalapozatlan, egyszóval az egész mű kidolgozatlan, vázlatos, röviden szkeccs. Tudja, miért?
– Miért?
– Mert nem is ismerik ezeket a fogalmakat, amit némelyek eredetieskedéssel lepleznek. Ez vagyok én, nekem ez a stílusom. Mit érdekelnek engem a szabályok, melyek csak arra jók, hogy beskatulyázzák az írókat – magyarázzák a bizonyítványukat nem is mindig sikertelenül. Kb. hasonlóan érvel az a szerző is, aki olyan borzalmasan ír helyesen, hogy még a mert és ha elé sem teszi ki a vesszőket. No de minek? Én posztmodern író vagyok – vallja büszkén, és, sokan bizony még erre is tapsolnak. A harmadik meg folyton azt ismétli, hogy ő nem tartja magát sem magyartanárnak, sem írónak, ő csak úgy kedvtelésből írogat, következésképp komolyabb irodalomelméleti tudást se várjanak el tőle. Világos, kivéve azt, hogy akkor miért sértődik vérig, ha ennek nyomán az írásaikat sem tekintjük irodalmi műalkotásnak. Tagadhatatlan, hogy helyenként tetszetős, érzelemben gazdag részeket is találunk, melyek aztán le is veszik lábáról a szerkesztőt, olvasót egyaránt. Másképp fogalmazva ettől az egy fától nem veszik észre az erdőt sem. Holott ha meglátnák, egyből minden a maga helyére billenne. Nos, ezek mind-mind megtanulható szabályok, melyekre egy őstehetség vagy rutinos író ugyan magától is rátalál, de a többségnek bizony studíroznia kellene. Legalábbis az elején, mint ahogy egy asztalosból, szabóból sem lesz egyből mester, ugyebár. Maga studírozza?
Megsemmisülten meredtem az öregre. Ekkor, ebben a pillanatban döbbentem rá, milyen hályogkovács módjára ültem neki alkotni. Az egészben pedig az a legszomorúbb, hogy minderre senki sem hívta még fel a figyelmem. Igaz, a legtöbb portálon létezik egy komment-féle rovat is, de ebbe csak egészen elvétve írnak effélét: nagyon tetszett a karcod, de mit akartál vele mondani?, vagy: nekem speciel nem tetszett a haikud, bár elismerem, hogy nyelvileg remek alkotás. Minimum ennyit. Ehelyett ilyen bejegyzésekre bukkanok: el vagyok ájulva a tehetségedtől; hálás vagyok a sorsnak, hogy téged olvashattalak; fantasztikus vagy, üdvözöllek a zsenik közt! A prózaírók közt tallózva sokszor az az érzésem, hogy a többségét elsősorban két cél ösztönzi: elkápráztatni, illetőleg lelki szemétládának használni az olvasót. A többi mellékes, így nem csoda, hogy a szépprózai követelmények, művészi hitvallás, az író társadalmi szerepe stb. számukra immár divatjamúlt közhelyek.
– Na és hova tart az igazi, az irodalomtörténészek és -kritikusok által jegyzett irodalom? Ott is utánoznak a kollegák?
– Szerintem nem. Legtöbbjük eredeti, a hagyományoknak fügét mutató alkotó, akit kizárólag saját lelkivilága foglalkoztatja. Cselekmény semmi, egyetlen érdekes mozzanat, csúcspont, mondanivaló sem színesíti a palettát. Náluk tér, idő, műfaj minden összefolyik, és lazán kapcsolódó asszociációk halmazában összpontosul, úgyhogy ember legyen a talpán az az olvasó, aki el tudná mesélni, mi a francról olvasott.
Ebben mindketten egyetértettünk. Azért nem álltam meg, hogy azt is megkérdezzem, miért ment magyartanárnak, ha ilyen rossz véleménye van a mai írókról, költőkről.
– Hohó, ez már egy másik történet! – hunyorított hamiskásan. – Majd ha legközelebb találkozunk, ezt is elmagyarázom, és elemezhetjük a regényeket is, ha érdekli.
Drága jó tanár úr. Milyen objektíven és sok kritikusnál világosabban tapint a lényegre. Kár, hogy nem hamarabb találkoztunk, amikor még komolyabban érdekelt az ilyesmi. Jelen pillanatban ugyanis inkább Mária vonzáskörében, mint a portálok környékén repdesek. Mária? Ja, andere Städchen, andere Mädchen: más város, más leány. Végül is egy fiatalember, mint én nem élhet egyedül. Bevallom, Mária nem olyan intelligens, mint Emese, ezzel szemben sokkal csinosabb, kevésbé rámenős és hallatlanul érzékeny. Ami közös bennük, az a költészet iránti vonzalom. Igaz, még csak a szárnyát próbálgatja, és elég sután mozog az irodalomban.
De sebaj! Majd én, Arthur Clarke Montgomery segítek neki, és költőt, igazi profit faragok belőle.
(folytatjuk)
Hozzászólások