Novák tanár úr nehéz perceket élt át, amikor Robert Schön üdvözlő beszédét fordította kollégáinak. A fiatal pedagógus jól beszélt németül, a tankönyvek anyagait kiválóan ismerte, azokat jól alkalmazta. A hétköznapi élet szavaival nem volt semmi problémája. A drezdai középiskola igazgatója azonban, a magyar pedagógusküldöttség tiszteletére olyan köszöntőt mondott, amelyet Goethe és Thomas Mann idézetekkel, valamint a ’60-as évek végén elvárt politikai metaforákkal színesített. Beszédét azzal a mondattal zárta, hogy meglepetést tartogat a vendégek számára, mert az előzetes megbeszélésekkel ellentétben mégis tudnak hivatalos tolmácsot és kísérőt biztosítani. A mellette ülő, kimondottan csinos, kedvesen mosolygó hölgy felé fordult. Frau Müllerként mutatta be azzal, hogy magyar származású, ezért mind a két nyelvet kiválóan beszéli. Az asszony szólni kívánt, azonban a következő másodpercekben lélegzete is elakadt. A magyar delegáció egyik tagja felállt, hosszasan nézte Müller asszonyt, majd meghatott hangon megszólalt:
– Szervusz Hédi!
– Tamás! Ez hihetetlen – suttogta az asszony, és ő is felállt, de meg kellett kapaszkodnia a szék támlájában. A teremben soha nem hallott csend lett, mindenki a két embert figyelte, amint lassan közelednek egymáshoz. Müller asszony viaszsápadtan nyújtotta kezét, amelyet a férfi elfogadott és megcsókolt, majd egyszerre szólt mindenkihez.
– Elnézést kérünk a kedves kollégáktól, amiért az emlékek és érzelmek elragadtak bennünket. A háború alatt egy faluban éltünk, de már több mint húsz éve nem láttuk egymást, semmit sem tudtunk a másikról. Ez a váratlan találkozás mindkettőnket meglepett.
Valaki tapsolni kezdett, amelyet mindenki követett. A feszültség feloldódott, mosolygó arcok kísérték a helyüket újra elfoglaló régi ismerősöket. A program vacsorával folytatódott. A magyar delegációt vezető minisztériumi osztályvezető, valószínű csak tankönyvekből ismerte az empátiát. Az egyetlen volt a teremben, aki ne gondolt volna arra, hogy az előbbi percekben sokkal többről volt szó, mint egy váratlan találkozás. Asztalához kérette Hédit, hosszasan ott tartotta, hogy folyamatosan beszélgetni tudjon vendéglátójával. Tamás az előétel elfogyasztása után elnézést kért asztaltársaságától, és a teraszra ment. A langyos nyári melegben a korlátnak támaszkodott, cigarettára gyújtott. Két ujja közé fogta a füstölgő szálat, maga elé tartotta, és hosszasan nézte ugyanúgy, ahogy valamikor régen, amikor a hazatérés mellett döntött.
Szerencsésnek mondhatta magát, hiszen csak 1944 októberében kapott behívót, amikor két fivére már évek óta harcolt, vagy ki tudta, hol lehettek éppen akkor. A fiatal tanítónak Csáktornyára kellett bevonulnia, onnan Érsekújvárra szállították őket. Karpaszományos iskolára került, amely abban az időben a tartalékos tiszti utánpótlás egyik bázisa volt. Februárban menetparancsot kaptak Nyugat felé. Akkor még senki sem tudta, hogy ők is azon tízezer magyar katona közé tartoznak, akik a német vezérkar őrült ötletéből Dániában fogják felváltani az ottani jól kiképzett és jól felszerelt német csapatokat. Berlinben úgy gondolták, hogy az őrzési, rendfenntartási feladatokat a szerény katonai képzettséggel rendelkező magyarok is el tudják látni, saját katonáikat pedig visszavonják Németország védelmére. Tamás alakulata, hol vonattal, hol gyalogosan haladt Nyugat, majd Észak felé. Egyetlen puskalövést sem adtak le, sokuknak még fegyvere sem volt, de útközben tapasztalhatták a háború borzalmait. A szövetségesek repülőgépei akkor már nappal is támadtak, és ritkán tévesztették el a célt. Lebombázott városok, szétlőtt, elhagyott otthonok jelezték légi fölényüket. Egyik alkalommal a vadászgép hangját időben meghalló, és az út menti fák közé rohanó magyar katonákra ügyet sem vető pilóta, egy német katonai személyautót vett célba, amely már nem tudott elmenekülni. A géppuska hosszú sorozatot adott le, több lövedék találta el a járművet. Az áldozatokat a magyarok húzták ki az autóból. A fiatal, kölyökképű sofőr halálos lövést kapott, de még élt. Tamás kezei között csukta le szemét. Utolsó erejével egy megcsonkított feszületet húzott ki zubbonyából, amit a magyar katona felé nyújtott. Tamás elvette, és döbbenten látta, hogy a keresztet, és rajta Jézust, a fiú testét átütő sorozat szétroncsolta. Megrázó élmény, és súlyos figyelmeztetés volt: az utak veszélyesek, senki sincs biztonságban. A csodával határos, hogy Tamásék komolyabb baj nélkül érték el Aalborg városát. Az ottani lakosok, ahogy a dánok útközben szinte mindenütt, nem ellenségeskedve, inkább sajnálattal, sokan rokonszenvvel fogadták a magyarokat. Különösen azután, amikor kiderült, hogy nem önszántukból jöttek, kényszerítették őket. A német tisztek nem nézték jó szemmel a dánok és magyarok barátkozását. Többször fogalmazták meg tiltakozásukat, hiszen mindenkiben ellenállót, ellenséget, ügynököt láttak. Nem sok eredményt értek el, hosszú évtizedekig tartó barátságok is kialakultak, és ellenségeskedésről – egy-két egyedi esetet kivéve – nem volt tudomásuk. Tamás alegysége egy hatalmas élelmiszerbázis őrzését kapta feladatul. A kisebb pályaudvar méretű raktárba vasúti szerelvények álltak be. Az egyik újabb készleteket hozott, a másik vitt, a magyarok által ismeretlen helyre, de ez igazán nem is érdekelte őket. Ha nem voltak szolgálatban, szabadon sétálhattak a bázis területén, kimehettek a városba, vagy akár pihenhettek, szórakozhattak is. Meglepődve látták, és útközben is azt tapasztalták, hogy a háborús Dániában az emberek jól élnek, a falvak, a parasztok jobb módúak, mint az otthoniak. Tamásék otthon szegények voltak, az öt gyerek bizony gyakran éhesen tért nyugovóra. Korábban elképzelni sem tudta, hogy ennyi élelem, mint amit a raktárban felhalmoztak, egyáltalán létezhet valahol, és mert senki nem gátolta, igyekezett bepótolni a sok éves lemaradást. Ekkor teljesülhetett egyik nagy ábrándja, hogy annyi tojásból készíthetett magának rántottát, amennyit meg sem tudott enni. A viszonylagos jólét ellenére egyetlen percre sem tudta feledni, hogy távol van a hazájától, szeretteitől. Egyre kevésbé értette, hogy miért is van ott, miért szolgál idegen érdekeket. A bázison dolgozott Larine, egy középkorú dán hölgy, aki kezdettől fogva jóindulattal viseltetett irántuk. Különösen Tamás nyerte meg tetszését, és ezt nem is titkolta. Eleinte csak németül beszélgettek, aztán a kapcsolat egyre bizalmasabbá, meghittebbé vált, és gyakran találkoztak Larine irodájában, az esti órákban. Az asszony őszintén beszélt zsidó férjéről, aki a német megszállás után Svédországba menekült. Már két éve semmit sem tud róla, ezért nem érzi bűnnek, hogy vonzódik Tamáshoz, hogy vágyik egy életerős férfire, és olykor boldog perceket, órákat tölt vele.
Április végén már mindenki Németország heteken belüli kapitulációjáról, és a magyar katonák Dániából történő kivonásáról beszélt. Tudták, hogy útjuk csak a szövetséges erők valamelyikének zónáján keresztül vezethet, ahol majd hadifogolynak tekintik őket. Sokan reménykedtek a kedvező bánásmódban és a mielőbbi hazatérés lehetőségében, hiszen semmilyen harci cselekményben nem vettek részt. Larine könnyes szemmel próbálta Tamást maradásra bírni. Érvek sokaságát sorakoztatta fel, amelyek sokkal boldogabb és biztonságosabb dániai életet ígértek, mint ami a lerombolt, szovjetek által megszállt Magyarországon várna rá. Segítséget, támogatást ígért, és semmit nem kért cserébe. Maga sem bízott igazán a férfi maradásában, mert tudta, hogy nem így lesz! A legszebb pillanatokban is érezte, hogy Tamás csak testében van vele, gondolatai messze járnak, valaki mást lát lehunyt szemeivel. Egy nő megérzi ezt, de ő nem haragudott. A férfi soha nem ígért neki semmit, csupán elfogadta azt, amit adni akart neki. Búcsúzóul egy vastag aranyláncot kapcsolt Tamás nyakába. Tudta, egész életében sajnálni fogja, hogy elengedte.
Az alakulat május 9-én lépte át a dán–német határt. Angol megszállási övezetbe érkeztek, és ahogy sejteni lehetett fogolytáborba kerültek. Az első hetekben nem bántak velük kesztyűs kézzel, az angol katonák a németek szövetségeseit látták bennük. A szerencsésebbek közé tartoztak, mert a tábor parancsnoka humánusabb volt több hasonló beosztású angol tisztnél. Fogolyként ugyan, de német gazdaságokban dolgozhattak. Tamás legjobb barátjával, Tiborral együtt került egy német családhoz, ahol az idős gazda menyével és unokájával élt együtt. Az öregedő férfi és a nők, már nem tudták ellátni a napi munkát, ezért kezdetben idegenkedve, de később szívesen fogadták a segítséget. Hilda férje Sztálingrádnál esett el, a háború és a nélkülözések megtörték a még mindig vonzó asszonyt. A tizennyolc éves Minka szép arcú, ábrándos tekintetű, zöld szemű, szőke szépség, aki le sem tagadhatta volna, hogy ízig-vérig német lány. A két nő, valamint Tamás és Tibor között hetek alatt barátság, majd egyre meghittebb viszony alakult ki. Hilda és Tibor csak a pillanatoknak, a napoknak éltek, de Minka szerelmes lett, és a fiatal magyar katonát örökké meg akarta tartani. Tamás egyre nehezebben viselte a kialakult helyzetet. A lány tetszett neki, talán szerette is, jó volt megpihenni karjaiban, de mindig ugyanazt érezte, amit Larine érintésekor: Hédi! Bocsáss meg Hédi!
Hédi tizenhét éves elbűvölő szépség volt a faluban, ahol Tamás tanítóként dolgozott. Ahogy a nagy szerelmes regényekben írják, meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt csupán. A kezdeti félénk udvarlás, majd a találkozások, az első ölelések és csókok lángoló szerelmet ébresztettek mindkettőjükben. A katonai behívó döbbentette rá őket arra, hogy a világ kegyetlen, akár el is veszíthetik egymást. Nagy fogadkozások és nagy ígéretek közepette váltak el, mert Tamásnak menni kellett. Az utolsó napok a sors különös kegyéből, vagy kegyetlenségéből, október közepére, Hédi névnapjának közelébe estek, így tették még emlékezetesebbé, és soha nem felejthetővé a titkolt öleléseket. A lány nemcsak álmában és ábrándjaiban kísérte, ott volt vele minden szabad percében. Tamás maga sem tudta eldönteni, bűnt követett-e el Larinével és Minkával, vagy az élet nem is tett lehetővé mást számára. Sokszor eltervezte, hogyan borul majd térdre Hédi előtt, hogyan mond el neki mindent, és ha megbocsát, feleségül kéri, oltár elé vezeti!
A lazuló tábori fegyelem, a honvágy, és a szerelem, mind jobban érlelte bennük a hazatérés utáni vágyakozást. Július végén Tamásban különös érzések kavarogtak, egyre inkább hitte, hogy a feledhetetlen névnapi ölelésekben gyermekük fogant. Nem volt maradása. A szökés kockázatos vállalkozásnak tűnt, hiszen a megszállt Németországban és Ausztriában mindenütt ellenségként tekinthettek rájuk. Az emberek jóindulatát, segítőkészségét, az ellenőrzések kijátszását csak remélni lehetett. Iratok és pénz nélkül nagyon veszélyesnek látszott a sok száz kilométeres út megtétele. A szeptember váratlan szerencsével lepte meg őket. Amerikai teherautók érkeztek a táborba, a szállítmányt kísérő katonák ott pihentek meg. Tamásék észrevették, hogy az egyik teherautón több láda cigarettát hoztak, ami abban az időben a legnagyobb kincsek egyikének számított. Akinek elegendő cigarettája volt, az mindent el tudott intézni. Lopni nem mertek, az amerikaiakat élelemmel megvesztegetni nem lehetett, hiszen annak bőségében voltak. Tamás alig tudta féken tartani saját háborgó lelkiismeretét, amikor rászánta magát Larine aranyláncának értékesítésére. Az egyik amerikai hajlandónak mutatkozott a cserére, és a láncért egyszerűen leemelt egy kisebb ládát, amely tele volt cigarettával. Odaadta, majd intett: gyorsan tűnjenek el! Nem kellett kétszer mondania, mire háromig számolt, a foglyokat már nyomozókutyák sem találták volna meg. Másnap Tibor különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül elemelt néhány civil ruhát Hilda szekrényéből. A szökés a vártnál sokkal könnyebben sikerült, nem is értették miért vártak eddig. Az angolok talán még örültek is, amiért két emberrel kevesebbről kell gondoskodniuk. Senki nem kereste őket, legalábbis ezt nem érzékelték.
A hazafelé tartó út csaknem egy hónapig tartott. Többnyire gyalogosan jöttek, ritkán mertek felkéredzkedni vonatra, teherautóra, szekérre. A cigaretták sokat segítettek ebben, valamint a szállás és élelem szerzésében. Találkoztak segítőkész, jóindulatú emberekkel, de olyanokkal is, akiktől menekülni kellett. Igazán veszélyes helyzetbe nem kerültek, mégis elcsigázottan, holtfáradtan érkeztek meg Komáromba, ahol a további utazáshoz papírokat, segítséget kaptak. Útjaik itt elváltak, mindkettőjüket a szíve húzta. Tamás először hazament, nagy meglepetést és nagy örömet okozva szüleinek, kishúgának. Két nappal később már újra úton volt, a Kalocsa melletti kis faluba Foktőre indult. Kalocsáig vonattal tudott menni, onnan azonban gyalogolni kellett. Hat kilométer még sosem volt olyan hosszú, mint akkor, pedig igencsak igyekezett, az utolsó néhány száz méteren már futott, csak a falu szélén állt meg, hogy kifújja magát. Alaposan beleizzadt ruhájába, de ez nem érdekelte. Kezében virágcsokrot szorongatva sietett a fő utcán. Innen is, onnan is köszöntek neki, megismerték az egykori tanítót, de mindenki sietve elfordult, vagy besietett a házába. Tamás ezt akkor észre sem vette, csak jóval később emlékezett vissza erre a jelenetre. Amikor Hédiék házához ért, már remegett az izgalomtól, a vágyakozástól és a találkozás boldogságától, mert oly közelinek érezte a sokszor elképzelt pillanatot. Benyitott a kiskapun az ismerős udvarba. Egy láncravert kutya ugrott fel érkezésére és vad ugatásba kezdett. Olyan ünneprontónak, olyan oda nem illőnek tűnt, hogy Tamás megtorpant, és zsigereiben már érezni kezdte a veszélyt. Hédi nagyapja jött ki a házból, és döbbenten meredt az érkezőre. Néhány másodpercig nézte, majd ijedt arccal behívta, hellyel kínálta. Bort hozott és tölteni akart a váratlan vendégnek, aki azt udvariasan elhárította. A lányt kereste! Az öregember leroskadt a székre, és könnyek között mesélte el, hogy unokája elment egy német tiszttel, semmit sem tudnak róla. Tamás arca viaszsárga lett, azt hitte, azonnal összeesik. A falu szélén tért magához, és nem tudta hogyan került oda. Vitték, vagy a saját lábán jött, fogalma sem volt. Behúzódott egy út menti bokorba, hogy senki se lássa bánatát. Végigélte az elmúlt másfél év szenvedéseit, látta Larinét, látta Minkát, és átkozta magát, amiért eljött tőlük, átkozta Hédit, amiért elment tőle.
Az emlékek elemi erővel törtek fel Tamásban. Eszébe jutottak akkori gondolatai, fogadkozásai, és megborzongott tőlük. Ma már nincs miért haragudnia. Ki tudja, hogyan éltek volna Hédivel, aki az első próbát sem állta ki. Magdi, a felesége, hűséges társnak bizonyult. A legnehezebb években, a legnagyobb nélkülözésekben is kitartott mellette, segítette, támogatta, nevelte a gyerekeket. Egyikük a jelen, a valóság, a másik a múlt, az ábrándozás. Megférnek szívében. Az ajtóhoz lépett, és benézett a terembe. Látta amint Hédi egyik asztaltól a másikhoz lép, mosolyogva tolmácsol a beszélgetők között. Még most is gyönyörű! Végigsimította tekintetével, aztán újra és újra megtette. Éppen el akart fordulni, mert érezte, a következő pillanatban elérzékenyül, amikor tekintetük találkozott. Ettől a pillantástól képtelen volt megmozdulni. Hédi odament hozzá, kézen fogta és a terasz legtávolabbi sarkába vezette. Aztán csak nézték egymást. Sokáig egyikük sem tudott megszólalni, majd elhangzott az ilyenkor feltehető legostobább kérdés: „Hogy vagy?” A feszültség egy csapásra feloldódott, mind a ketten felszabadultan nevettek, és összeölelkeztek, ahogy valamikor régen. Eltűnt a terasz, eltűnt a terem, eltűnt az egész épület vendégekkel és vendéglátókkal együtt, csak egy hátsó lépcső létezett, amely hangosan kopogott lépteiktől.
Hozzászólások