Angol kutatók nyolcvan ember agyi aktivitását górcső alá véve megállapították, hogy egy száz egységre felosztott örömskálán, a legmagasabb pontot, szám szerint nyolcvanhatot pénztalálással lehet elérni. A kísérleti alanyokat egy tízfontos bankjegyre hagyták rábukkanni, igazán kivételes örömet szerezve ezzel. A felmérésben részt vevőket rossz élményekkel is tesztelték, amiből az derült ki, hogy nincs borzalmasabb a hamis hegedűszónál. Ezt a tudományos vizsgálódást egy csokoládégyár finanszírozta, feltehetőleg abban a reményben, hogy az általuk készített csokoládé szerzi majd a legnagyobb örömet. Némi csalódás érhette őket, hiszen a csoki csak hatvanöt pontot kapott, így a felmérés reklámértéke meglehetős kudarcnak tekinthető.
Mivel anyagi helyzetem nem engedi meg ehhez hasonló felmérés finanszírozását, kénytelen vagyok tapasztalataimra hagyatkozni. Eszerint honfitársaimnak nem az jelent örömet, ha találnak egy húszezrest a körúton, hanem az, ha megtalálják az elveszett bankó jogos tulajdonosát. Már maga a keresés is örömteli kaland, az igazi örömforrás mégis a visszajuttatott pénzért kijáró hálás köszönet. Ugyanis mi magyarok nagyon jól tudjuk, hogy a pénz nem boldogít, vagy ha igen, akkor az rövid életű boldogság, elvégre a pénz gyorsabban fogy, mint ahogy a jégkocka megolvad egy meleg szobában. Márpedig a mi népünk tartós boldogságra vágyik.
Azon a londoni skálán a második legmagasabb, hatvannyolc pontot érő élmény kutyakölykök simogatása volt. Nem tudom, hogy a ködös Albion polgárai hol és milyen körülmények között cirógatják a kutyuskákat, merthogy ez cseppet sem mindegy. Én – és valószínűleg ezzel nem vagyok egyedül – a pesti ebeket, fajuktól, termetüktől és koruktól függetlenül, csak akkor simogatom meg, ha nem szarnak a járdára, megmentve így az óvatlan járókelőket a kutyaszarba lépés veszélyétől. Ilyenkor még a gazdinak is adok egy gratulációs pacsit, aminek ő nyilván jobban örül, mint a körúton talált húszezresnek.
Ami pedig a legnagyobb borzalmat kiváltó hamis hegedűszót illeti, nem is tudom, mit mondjak, hacsak azt nem, hogy az angol igazi szenvedésektől mentes boldog nép. Ne is legyen fülsértő violincincogásnál nagyobb borzalomban részük. Ezt, többek között, azért is kívánom nekik, mert mint hallom, Budapest után ma már Londonban él a legtöbb magyar, akik nyilván azért költöztek oda, mert itthon nagyobb borzalmakban volt részük. Megérdemlik, hogy az angolok között elvegyülve őket se érje fals hegedűszónál fájdalmasabb csapás. Ugyanakkor azt is remélem, hogy legközelebb ők lesznek az örömkereső felmérés alanyai, velük találtatják meg a járdára hullajtott tízfontos bankjegyet. Aminek egyrészt az angoloknál jobban fognak örülni, másrészt legalább egy kis induló tőkéhez jutnak. Mert új helyen kezdeni új életet, ha nem is borzalmas, semmi esetre sem könnyű. Még ott sem, ahol – enyhén szólva – meglehetősen furcsa felmérések elvégzésére is jut elegendő pénz.
Hozzászólások