Délután volt, szelíden sütött a nap végig a kerteken, valahol – az udvarok mélyén – dió koppant a földön.
A két öreg kutya egymás mellett heverészett a rozsdás drótkerítés két oldalán, az egyik útszéli keverék, szürke kajlafülű, a másik egy kuvaszjellegű eb volt. Az utcán egy fiú sétált el, hátán iskolatáskát cipelt. A kajlafülű felült, vaksin bámult ki az utcára, majd bágyadtan ugatott néhányat.
– Ki volt az, szomszéd? – kérdezte a kuvasz.
– Nem tudom, nem látok már el odáig.
– Tessék?!
– Mondom, nem látok már! – kiabálta a kajlafülű a kuvasznak.
– A jó kutya az orrával lát.
– Én már azzal se látok. Jönnek-mennek itt az emberek, felét már nem ismerem, a másik felét meg nem ismerem fel, úgyhogy mindenkire rávakkantok hármat, se többet, se kevesebbet, abból nagy baj nem lehet.
A kuvasz is felült, öregesen vakarózni kezdett.
– Bezzeg régen hogy megugattunk mindenkit, akit nem ismertünk.
– Még azt is, akit ismertünk. Már csak heccből is… Emlékszel még arra a kopasz postásra?
– Kire?!
– Postás! Kopasz!
– Ő a vörös hajú nő előtt volt?
– Igen, és a szakállas után.
– Ja, igen, így már emlékszem rá. Azt is mindig elkergettük. Hogy elfutott mindig!
A lusta csendben meg-meghimbálta a tuják ágait a szél. A kuvaszjellegű némi hallgatás után megkérdezte:
- Milyen a közérzeted, szomszéd?
Most a kajlafülű kezdett el vakarózni:
– Mit is mondhatnék: a bolhák ostroma meg-megújul, de a légysereg elnyugodott már.
– Látom, még mindig szereted a versesköteteket.
– Most már csak átnyálazom a könyveket, nagyon rég volt az, amikor szét is tudtam rágni őket. Hiába, ezekkel a fogakkal!
– Bezzeg, mikor fiatalok voltunk, megettük még a garázsajtót is – mondta a kuvasz.
– Szép is volt az!
– Emlékszel még a wartburgos szomszédra?
A kajlafülű eltűnődött egy pillanatra.
– Aki a városban lakott?
– Igen. Mi lehet vele? Nem láttad véletlenül mostanság?
– Nem tudom. Én téged se látlak annyira.
– Jó pár éve nem volt itt kint.
– Ha látnám, se látnám.
– Emlékszem, amikor hétvégén kijött kapálni a szőlőt, mindig hozott nekünk csontot.
– És te mindig kikapartad az én részemet, és megetted!
– Tessék?!
– Mondom megetted a csontomat.
– Melyik csontot?
– Amit a wartburgos hozott.
– Ugyan már, ki emlékszik ezekre a régi dolgokra…
Az utca túloldalán, az újonnan épült házból gyerekek futottak ki a gyepre, nyomukban két kajla vizslakölyök rohangászott. Vidám kergetőzés vette kezdetét, a gyerekek nevettek, a kölykök csaholtak, a két öreg kutya érdeklődve nézte a tarka viháncolást.
– Ezek hogy tudnak ennyit futni?! – morogta a kuvasz.
– Ja, én már fele ennyitől is alulról pisilném le a sarki oszlopot.
– Mi az a sárga, amit dobálnak nekik? Valami teniszlabda?
– Nem, azt a sárga izét Pokémonnak hívják.
– Tessék?!
– Mondom, a vizslakölykök Pokémont üldöznek.
– Manapság így hívják a teniszlabdát?
– Ez nem teniszlabda… ez valami más… Mit tudom én, mi… Csipog, ha elkapod…
– Kutyaanyám, ezek a mai kölykök! Mi még botokkal játszottunk. Meg csontokkal.
– Ja, az én csontjaimmal is te játszottál.
– Tessék?!
– Mondom, megetted a csontomat.
Egy biciklis húzott el előttük az utcán, a bicikli mellett fiatal szuka szaladt pórázon. Ez kapóra jött a kuvasznak, hogy témát váltson:
– Ez ki volt?
– Mit tudom én, nem látok!
– Tessék?! Nem hallok!
– Nem látok!
– Mintha Polli szagát éreztem volna, de ő már nem szalad így. Esetleg egyik lányának a lánya volt az. Nem azért mondom, de lehet, hogy az én unokám futott el itt az előbb.
– Vagy az enyém – jegyezte meg halkan a kajlafülű.
– Tessék?!
– Semmi, semmi… Polliék mellett lakott az a fiú, aki mindig megsimogatta a fülem, ha elsétált mellettünk.
– Ő is felnőtt lett, már rég nem sétál. Néha szoktam látni őt: nyakkendőt hord, és autóval jön-megy az utcán. Egyébként honnan tudod, kik laktak Polliék mellett?!
– Régebben sétáltunk arra. Pórázon, persze.
– Mi ez a bűz?
– Bocs, én voltam.
– Nem arra gondoltam.
– Ja, az más. Mariska néni odaégetett valamit.
– Már megint? Egyre gyakrabban csinálja ezt, pedig régen, milyen felséges illatok jöttek ki a konyhaablakából.
– Az ám… Egyszer majdnem kiloptam egy rántott húst a tányérjáról.
– Persze, a férjének puskája volt. Oda kutya nem tette be a lábát.
– Én bent jártam náluk, igaz, akkor még nagyon fiatal voltam.
– Hiszi a piszi…
– Mondom.
– Legfeljebb Jancsi bácsi halála után.
– Még élt akkor, meg is kergetett, majdnem rám lőtt, de én gyorsabb voltam.
– Persze…
A két öreg kutya elnyújtózott az avarban.
– Hiába – morogja még a kajlafülű –, Mariska néni se mai gyerek már.
Lassan elszundítottak a simogató napfényben. Dió pottyant a földre valahol az udvar mélyén.
Hozzászólások