Félénk vadlúd-falkaként tallózunk
sajátságos mocsarunkban, örvendve
minden elhullajtott szószedetnek,
miket mások undorral löknek félre
önnön fontosságuk és sznobságuk
maguk teremtette biztonságában.
Közlési vágyunk bizarr kohéziója
ugyan táplálja falkaszellemünket,
de menten vad gágogásba kezdünk,
majd sziszegve csipdessük egymást,
ha egyikőnk laktatóbb falatra lel,
vagy kisajátítja közös posványunk
egy-egy zöldebbnek tűnő szegletét.
Gyakorta riadozva rebbenünk fel,
ha új, ismeretlen hangot hallunk,
majd irigy dühünket nem zabolázva,
egymást bátorítva rontunk mindenre,
mi más, vagy jobb a megszokottnál,
gőgösen elűzünk minden jövevényt,
saját középszerűségünket pedig
korunk modern lúdtollára fogjuk.
Hozzászólások