Dubaj a magyar turisták számára is egyre közkedveltebb célpont, főleg mióta a Wizzair elérhető áron közvetlen járatot indított Budapest és az Egyesült Arab Emírségek legnagyobb városa között. Az Arab-félsziget népes nagyvárosát ma már elsősorban a turizmus élteti, hiszen az Emírségek olajkészleteinek csak elenyésző hányadát birtokolja, ezért tévedés azt hinni, hogy olajgazdagságának köszönheti páratlan fejlődését. Amíg Rómát, Párizst, Londont vagy más európai várost a történelmi nevezetességek teszik vonzóvá az oda látogatók számára, addig Dubajra ennek éppen az ellenkezője igaz. Nem mintha nem lennének kurta történelmi hagyományai, ám azok nem csábítanának évente tíz-, sőt százezreket a világ minden tájáról.
Hanem az olyan modern csodák, mint a mesterséges Pálma-sziget vagy a világ – jelenleg még – legmagasabb, 825 méteres, felhőkarcolója a Burzs Kalifa, hogy csak e kettőt hozzam szóba. Amit a pénz produkál Dubajban, az valóban lélegzetelállító, érthető, hogy csodájára járnak a külföldiek. Meg kell hagyni, a dubaji hatóságok meglehetősen elnézőek a turistákkal szemben. Az Emírségeket látogatóként felkeresők többsége talán nem is sejti, hogy a saria, az iszlám erkölcsi és vallási vezérelve itt is szent és sérthetetlen, mindenre kiterjed, még akkor is, ha a vendégek esetében kevésbé szigorú. Ennek bizonyítékai közé tartozik, hogy tőlük nem követelik meg a hithű muzulmánok számára kötelező öltözködési előírások betartását, hogy a nagyobb szállodák bárjaiban engedélyezve van az alkohol árusítása.
A vendégmunkásokkal szemben már nem ennyire engedékenyek, márpedig Dubaj kétmilliónál nagyobb számú lakosságának közel kilencvenöt százaléka belőlük tevődik össze. Ezek többsége is muzulmán, arab, iráni vagy pakisztáni. Rajtuk kívül nagyobb népcsoportot csak a hinduk alkotnak.
A vendégmunkások életét a város felbecsülhetetlen gazdagsága ellenére sem merném
könnyűnek nevezni. Arról álmodni sem mernek, hogy a jólétből nagyobb szelet jusson nekik. Bevándorlásra vagy letelepedésre reményük sem lehet, csak munkavállalási engedélyt kapnak meghatározott időre. Ez persze rendszeresen meghosszabbítható, így akár egész életüket ott élhetik le. Munkanélküliségtől nem kell tartaniuk, arrafelé az ismeretlen fogalom, már csak azért is, mert aki rövid idő (nem ritkán két hét) alatt nem tud vagy nem akar munkát szerezni magának, szedheti a sátorfáját, egy perccel sem tartózkodhat tovább Dubajban.
Életük nem leányálom, még akkor sem, ha – tapasztalatom szerint – nem elégedetlenkednek. Azok, akik nem rendelkeznek szakképzettséggel – s ezekből van több –, tehát a vendéglátóiparban, építkezéseken vagy más helyeken segédmunkásként dolgoznak, nem keresnek többet havi kétszáz dollárnál. Ez az összeg a magyar minimálbérnél is kevesebb. Érthető, hogy egy-egy nem is olyan nagyméretű lakást heten-nyolcan bérelnek, hiszen kevés jövedelmük jelentős hányadát küldik haza még náluk is szerényebb körülmények között élő családjaiknak.
Az elenyésző kisebbséget alkotó bennszülöttek ezzel szemben szinte felfoghatatlan jólétben élnek. Kivétel nélkül állami alkalmazottak, s még a legalacsonyabb beosztásban is havi háromezer dollár a keresetük. Ingyenes oktatásban – főiskolát, egyetemet is beleértve –, ingyenes és teljes körű egészségügyi ellátásban részesülnek, mi több, házasságkötés alkalmával házat kapnak nászajándékul a nagylelkű államtól. Nem csoda, hogy kiváltságos helyzetüket nem akarják megosztani másokkal.
Egyik este fellifteztünk a Burzs Kalifa 555 méter magasságban levő 148. emeletére, gyönyörködni a fényesen kivilágított városban. Európai, amerikai és japán turisták mellett akadt néhány burnuszos arab, akik, ha helyiek voltak, elégedetten vehették szemügyre sivatagban épült városukat. Az ötszáz dirhamos (kb. 38 ezer forint) belépőjegyért volt mit látniuk.
A páriák, azaz a vendégmunkások többsége csak alulról nézhet felfelé. Nekik már a tudat is elég, hogy szorgalmas munkájuk nélkül mindez nem jöhetett volna létre. Gyönyörködni ebben a turisták dolga.
Hozzászólások