Emlékképek felvillanása, szövegfoszlányok maradtak csak velem a hajnali álomból egy átvirrasztott éjszaka után. Nem aludtam egész éjjel, mert mindenféle testi és lelki fájdalmak, aggodalmak gyötörtek lámpaoltástól napfelkeltéig. A testi fájdalmak ellen valamikor éjféltájban bekaptam egy fájdalomcsillapítót, majd szinte mozdulatlanul feküdtem, várva az enyhülést. Aludtam is egy keveset. Arra riadtam fel, hogy nem kapok levegőt, a fülledt nyári éjszakában a légszomj kilökött ágyamból.
Hajnali három óra volt, ültem kórházi ágyam szélén, küszködve egy korty levegőért, s a nyitott ablakon át kinézve a kertre, a fák ágait figyeltem. Szellő sem rezzentette meg őket, állt a levegő.
Ekkor derült ki, hogy szobatársam sem alszik, mindkettőnk számára nyomasztó volt az éjszaka. Akárcsak én, ő sem mocorgott, nem sóhajtozott, nem akartuk megzavarni a másik álmát. Miután rájöttünk, hogy egyikünk sem alszik, halkan beszélgetni kezdtünk.
Bármilyen halkan szóltunk is egymáshoz, a kórház éjszakai csendjében elhallatszott hangunk a nővérszobáig. Pár perc múltán nesztelenül nyílt az ajtó, és belépett kórtermünkbe az éjszakás nővérke, megtudakolni, nincs-e valami baj? Megnyugtattuk őt, hogy csak az éjszaka árnyai, és saját nyugtalanságunk, borús gondolataink nem hagynak minket aludni. Kicsit ott maradt velünk, úgy beszélgetett velünk, mint anya a nyugtalan kisgyermekeivel, holott mindkettőnknél jóval fiatalabb volt.
Jelenléte jó hatással volt ránk, néhány perc múltán, amikor magunkra maradtunk, már mindketten csendben feküdtünk. Nem jött álom a szememre, de hamarosan meghallottam betegtársam egyenletes szuszogását, Piroska elaludt.
Ekkor már tudatosan emlékeztem, régi nyarak, régi kórházi emlékek és betegtársak képei idéződtek fel bennem. Négy óra is elmúlt, amikor nagy nehezen el tudtam aludni, de akkor már éreztem, hogy valamit meg kell írnom! Új írás illata érződött a hajnali kórteremben, az első mondatokat fogalmaztam magamban, de leírni már nem tudtam őket, mert a kimerültségtől elaludtam.
Délután, amikor már vége volt minden kezelésnek, jegyzetfüzetemmel lementem a kórház kertjébe, leültem egy padra, és elkezdtem írni az éjszaka ihlette történetet.
1993 nyarán, Balatonfüreden, a Szívkórházban töltöttem három hetet. Egy évvel korábbi szívműtétem hozzásegített, hogy minden évben egyszer beutalót kapjak, látogatást tehessek a szépséges és általam annyira szeretett Balaton partján. Mindennek ára van, én alighanem ezt kellett, hogy adjam az évenkénti füredi hetekért. Hol nyáron, hol télen került rám a sor, de voltam tavasszal és ősszel is, így aztán láthattam minden évszakban a várost és a Balatont. Nyaralásról akkoriban sem álmodhattam, életem akkoriban krízisek sorozata volt. Bár a gyógykezelés csak némi jóindulattal nevezhető nyaralásnak, mégis voltak ottléteimnek szép pillanatai. Ez a néhány hét volt az év fénypontja számomra éveken át. Sokat írtam, novellákat, verseket egyaránt, valamint akkori főszerkesztőm, Rózsa Imre András kérésére cikkeket, amelyek a Párkapcsolat című folyóiratban jelentek meg.
Abban az évben épp nyárra kaptam beutalót, nagy várakozással indultam útnak. Az első héten figyeltem fel a magas, karcsú, szőke-ősz hajú idős asszonyra, aki többnyire betegtársaitól elkülönülve, egyedül sétált a parton, vagy üldögélt a kertben, és olvasott. Valami különös aura lengte körül, titokzatosság, ami abból is adódhatott, hogy szinte megközelíthetetlennek tűnt magányába zárkózva.
Egyik délután, az ebéd utáni csendes pihenőt követően kimentem a kórteremből a kertbe. A kórház legtávolabbi tömbjében voltak a mi kórtermeink, közel a vízparthoz. Csak a szépen gondozott kert és a kerítésen túl a Tagore sétány választott el minket a Balatontól. Sokat üldögéltem én is a kertben, a madarak röptét szemlélve, élvezve a nyugalmat és a csendet, a jó levegőt.
Aznap délután zavart szobatársaim harsány és semmitmondó fecsegése, amit máskor türelmesen végighallgattam, bár ritkán vettem részt benne, akkor azonban kifejezetten irritált. Cikket szerettem volna írni, füredi napjaimról, amelyet határidőre kellett elküldenem, és erre a kórteremben nem volt lehetőségem. Ülőhelyet kerestem magamnak a kertben, de minden padon ültek. Csak egy kerti padon volt szabad ülőhely, éppen az általam korábban már megfigyelt szomorú-szép idős asszony mellett. Odaléptem hozzá, és megkérdeztem, hogy leülhetek-e? Nem szeretném őt zavarni, tettem hozzá, de máshol nincs szabad hely. Rám nézett, fürkészően végigmért, beleértve a jegyzetfüzetet és a tollat is, majd elmosolyodott, és hellyel kínált maga mellett. Újra a kezében tartott könyvbe merült, én pedig, kihasználva a nyugalmat, írni kezdtem. Talán félóra telt el így, amikor ölébe engedte a könyvet, én pedig épp befejeztem egy gondolatsort a készülő cikkben.
Egymásra néztünk, ő kezet nyújtott és bemutatkozott: T. I.-né, Hanna vagyok. Én is bemutatkoztam, és nem tudtam palástolni meglepetésemet. Hanna férje a hazai újságírás és a korai televíziózás ikonikus alakja volt, szaktekintély. Jól ismertem a nevét, sőt a tv külpolitikai műsoraiból arcvonásait is fel tudtam idézni. Úgy sejtettem, évekkel ezelőtt meghalt, s ezt Hanna meg is erősítette. Ez némi magyarázattal szolgált az asszony szomorúságára.
Beszélgetni kezdtünk és még aznap hosszú, őszinte beszélgetés bontakozott ki köztünk, amelyet még napokon át folytattunk, egészen addig, míg beutalásom napjai véget értek. Kölcsönösen szimpatikusnak találtuk egymást, Hanna mesélt magáról, de engem is beszéltetett, kíváncsi volt rám.
Akkoriban nekem még masszív Buda-fóbiám volt, amit nagyon nehezen tudtam csak leküzdeni. Vidékről kerültem fel a fővárosba a hetvenes évek végén, s akkoriban a hivatalos propaganda előszeretettel gerjesztette az ellentéteket a vidék és a főváros, valamint Pest és Buda lakói között. Kölcsönös bizalmatlanság, lenézés és kisebbségi érzés nehezítette az életünket. Ma már elképzelhetetlen, sőt, bizonyára már akkor is akadtak, akik felül tudtak emelkedni ezeken a buta előítéleteken, de nekem még nem egészen sikerült. Az engem zsenge ifjú korom óta gyötrő kisebbségi érzés, és negatív tapasztalataim emléke ezúttal sem hagyott nyugodni. Előítéletek hálójában vergődő lényem nehezen tudta csak elfogadni, hogy Hanna őszinte érdeklődést tanúsít irántam. Hanna az Istenhegyi út egyik legszebb részén lakott egy gyönyörű villában.
49 éves voltam, akkoriban érzelmi, egzisztenciális és szakmai szempontból is mélyponton volt az életem. Kapaszkodókat kerestem, s úgy tűnt, váratlan barátságunk ajándéka pont ilyen kapaszkodó lehet számomra.
Hannát minden érdekelte, tetszettek neki a verseim, és kíváncsi volt az éppen írt cikkemre is. Szakmai tanácsokkal segített, bátorított. Fantasztikus műveltségű asszony volt. Hasonló világnézetű és beállítottságú emberként rengeteg közös témát találtunk. Órákon át beszélgettünk, alig vártam, hogy megjelenjen a kertben, délutáni sziesztáját követően. Időnként két betegtársunk tartott velünk, Éva, aki főnővér volt egy vidéki megyei kórházban, és infarktusa után lábadozott. Márta nyugdíjas tanárnő, szívműtéteit követően évek óta visszajárt Füredre. Együtt nagy sétákat tettünk a környéken, kiállításokat néztünk meg és figyeltük a plakátokat, hogy milyen koncertek lesznek azokban a napokban. Segítségükkel valóban nyaralássá változtattuk a gyógykezelés heteit.
Aztán egy vasárnap délelőtt történt valami, ami alaposan felkavarta a kedélyeket. A betegek egy csoportja ünneplő ruhába öltözött, és a közeli katolikus templomba készültek szentmisére. Én nem mentem, hiszen 18 éves korom óta nem gyakorlom a vallásomat. Neveltetésem ugyan megkívánta volna, hogy a család többi tagjához hasonlóan templomba járjak, de én már akkor is meglehetősen öntörvényű ember voltam. Így döntésemet a család, ha nehezen is, de idővel elfogadta.
Aznap, az asszonyok hiába invitáltak, nem tartottam velük. Pedig nagyon kapacitáltak, mert szerették volna, ha mindenki velük megy. Elköszöntem tőlük és a kertbe indultam. Ekkor hallottam meg a hangot, szinte sikoltást, a mindig halk szavú Hanna hangját. Visszafutottam, és megpillantottam őt a fekete ünneplő ruhás nők gyűrűjében.
Hát nem értik? Én nem akarok a maguk templomába menni, hagyjanak nekem békét! – szinte sikoltotta, zokogva. Közben levetette a fehér blézert, amit ujjatlan búza felett viselt, és feléjük mutatta a karjára tetovált számsort. Szinte mindenki elnémult, egy pillanatra csend lett, csak a madarak szárnyainak verdesése hallatszott a fejünk felett. Olyan volt az egész jelenet, mint egy kimerevített filmkocka. Megrendültem, de valami előrelökött, Hanna mellé léptem, és vállát átkarolva megszokott padunkhoz vezettem. A fekete ruhás asszonyok sorfala lassan szétnyílt, és utat engedtek nekünk.
Sokáig ültünk szótlanul a padon, fogtuk egymás kezét, míg végül nagy nehezen megnyugodott, és beszélni kezdett.
Sajnálom, ezek az asszonyok nem akartak engem bántani, tudom – kezdett bele mondanivalójába –, de olyan erőszakosak voltak, és annyira fenyegető volt a jelenlétük, hogy rég eltemetett emlékeket ébresztettek fel bennem. Gyötrelmes, rettenetes emlékeket.
És ott, a nyári délelőtt békéjében, a virágillatú kertben elmesélte nekem az ő rettenetes, gyötrelmes ifjúságát. A gettót, a deportálást, Auschwitz iszonyatát, a túlélést, a hazakerülést és az újrakezdést. Elmondta, hogy retteg a galamboktól, amelyek bőséggel előfordulnak a kórház kertjében, és sokan etetik is őket. De őt arra emlékeztetik, amikor a vonatok megérkeztek Birkenauba, és ők a rámpán álltak, galambok röpködtek felettük. Örökre beleégett a madarak látványa.
Mesélt nekem a férjével való megismerkedéséről, szerelmükről, a családról, gyermekeiről. Özvegyen élt több, mint húsz éve, egyedül. Hanna 87 évesen is teljesen friss volt szellemileg, bár testi állapota megromlott, több infarktust túlélt, és képes volt még így is szeretni az életet.
Amikor véget ért a háromhetes beutalásom, címet, telefonszámot cseréltünk.
Kétszer beszéltünk aztán telefonon, de magam sem tudom, miért, személyesen nem találkoztunk soha többet. Távol laktunk egymástól, hazatérésemet követően én elkezdtem dolgozni, és gyakran fáradt voltam. Így aztán mindig halogattuk a találkozást. Hol neki, hol nekem nem volt alkalmas az időpont.
Most pedig már, úgy gondolom, hiábavaló lenne kutatni a nyomait. Elveszett az a telefonos regiszter is, amibe a címét, telefonszámát írtam. Ilyen sok évvel a történtek után csak Hanna története várt rám, hogy egy álmatlan éjszakát követően, egy másik kórház kertjében, egy másik padon lejegyezzem.
Hozzászólások