Édesanyám emlékére…
Alig rikkantotta el az elsőt a tyúkól kakasa, Csonka Lajosék házában lámpák fénye törte meg a pirkadat még sűrű sötétségét. Némi sietség támadt a házban, egy legényt Mári nénéhez, a falu bábájához ugrasztottak. Mire Mári néne nagy lihegve megérkezett már melegedett a víz és elő volt készítve, ami ilyenkor szükségeltetik. A jó meleg ágyából kiugrasztott bábaasszony tette-vette a dolgát, meg is lett az eredménye, mire a hajnalpír bekukkantott az ablakon, egy aprócska fiú egész szobát betöltő hangjával adta tudtul e világra való megérkeztét.
Nagy volt az öröm a házba. Csonka Lajos uradalmi gépésznek és feleségének, Sass Emíliának (Nagyszüleim) megszületett a harmadik gyermekük egy fiú, a két lány után. Az örömteli eseményt 1898. április 18-ai dátummal jegyezték fel a református egyház anyakönyvébe, Nagylángon.
(Nagylángot már ne keressük a térképen, mert eltűnt onnan. Túl közel voltak egymáshoz Soponyával és addig-addig közelítettek egymáshoz, hogy Soponya bekebelezte Nagylángot, mint aprócska halat a jóval nagyobb.)
A Csonka családba még érkeztek gyerekek, nem nagy időközökben, így született meg Édesanyám is ötödikként, így a fent említett Lajos nagybátyám volt. A 6 gyermekes család Nagylángon élte életét 1906-ig. Ekkor Nagyapám itt hagyta e földi világot. Nagymama hazaköltözött a 6 gyermekkel Csősz községbe.
Lajos nagybátyámat taníttatták Székesfehérváron. Hogy milyen szakmára azt már tudni nem lehet, amíg kérdezhettem volna, nem kérdeztem. Ma már ez a lehetőség bizony elveszett számomra.
Gyermekkoromban a szobánk falán egy fekete keretes kép függött. Két fiú tekintett le rám a megsárgult képről. Az egyik Lajos volt katonaruhában, a másik Béla volt, Édesanyám öccse. Édesanyám sokat mesélt róluk; mindkettő fiatalon költözött el egy másik, talán boldogabb világba.
Édesanyám halála után kibontottam a képet a keretéből, a hátulján írást találtam anyám jól ismert írásával: „Lajos elhunyt 18 éves korában 1916 október 1 én olaszfronton Világháborúban.”
A császári és királyi állami adminisztráció bizonyára jobban odafigyelt a fiúk születésére, hiszen ők szolgálatot tehettek a hazának. Ez alapján, Lajos alig múlhatott el 18 éves, amikor Császárunk és Királyunk berántotta a Nagy Háború húsdarálójába. A székesfehérvári 17-es gyalogezred katonája lett. Bizonyára a laktanyai kiképzés után szabadságra engedték, mert testvéreivel fényképezkedett a bogárszemű fiú. A kép hátulján 1916. VIII 5 dátum található. Nagyjából 3 és fél hónap telt el a 18. születésnapja óta.
Csonka Lajos mellképe
Hogy Lajos mikor került ki az olasz frontra azt csak kikövetkeztetni lehet, levéltári adatok nem maradtak fenn.
„A 17-esek a Világháborúban 1914–1918” című könyv ezt írja: „Szeptember 24.-én friss menetszázadok érkeztek, és azokkal kiegészítik a megfogyott állományt.” Ekkorra már a kint harcolók túl vannak a 7. Isonzó-csata borzalmain.
Lajos ekkor érkezhetett meg bajtársaival, ebbe a földi pokolba. Pár napig viszonylagos csend áll be a küzdő felek között, ám utána három hétig szakadatlan tüzérségi harc keseríti a katonáink perceit, óráit, napjait. Ekkor zajlik a 8. Isonzó-csata előkészítése. Az állásainkat és a mögötte lévő terepet szakadatlan lövi az olasz tüzérség. A hadosztály ezredei tartalékban vannak, csak éjszaka erősítgetik a lerombolt állásokat. A tüzérségi tűzhöz szinte hozzátartozik az ellenséges repülők megjelenése is, fölülről bombázzák az állásokat. A hátrább meghúzódó, tartalékban lévő 17-esek védekezni sem tudnak velük szembe, kavernák nincsenek, sziklák mögött, bokrok aljában igyekeznek átvészelni a kiszolgáltatottságot.
Október 4-én a 17-esek előre mennek leváltani a megritkított nagyváradi 4-es honvédek csapatait, a Nova-Vas körüli állásokba. Az első nap az olaszok iszonyú tüzérségi tűzzel árasztják el őket és eddig nem tapasztalt aknavető tűz is zúdul rájuk. A mi állásaink hiányos védőberendezései is beomlanak, védtelenné téve katonáinkat. Még csak 4-e van, a leváltás csak 6 nap múlva 10-én lehetséges, ha addig kibírják a 17-esek. A katonák hullnak rendesen, a tartalékok jönnek be erősítésnek. Az éjjel-nappal, szünet nélkül érkező nehéz bombák elől már nem lehet elbújni. Itt mindenki tudhatta, hogy innen kivonni már nem sok katonát tudnak, a haza, a család több fényévnyi távolságban van, csak délibábként révedezik fel néha az emlékezet rejtett szögletéből.
Az utolsó nap, 9-én már-már remény csillant a csodálatos módon életben maradottak elfáradt, elfásult 17-es gyalogezred katonáink szemében.
Délután fél 6 óra tájékán elcsitul a bombatűz, az olasz gyalogság támadásba lendül. Ám a tüzérségünk zárótüzében elakad, semmivé válik. Gyalogságunknak nem sok munkája akadt.
Tóth György t. hadnagy naplója: „1916 október 9. Már a hatodik napja annak, hogy az ezred Nova-Vas karszti községtől jobbra a sziklaárkokban tehetetlen dühvel tűri, hogy az ellenség szünet nélkül, gránáttal, srapnellel, bombával verje védőrségünket. Az olasz repülők az árkok felett olyan alacsonyan szállnak, hogy szinte érzi az ember a levegő mozgását és onnan küldik gyilkos gépfegyver golyóikat az árkokban fekvő honvédekre, akiket valósággal végigseper.”
„A (gyalogsági roham után, K. Béla) pergőtűz, a pokol nem szűnt meg. Újból kezdődött és mintha erősebb és bolondítóbb lett volna, mint eddig volt. Az a pár honvéd, akiket a vonalban életben találtam, boldogan szorongatták a kezemet, mindegyik magánál akart tartani szinte erőszakkal. Valamennyien fogcsikorgatva lesték, mikor támad az ellenség, mikor tölthetik ki hat nap alatt összegyülemlett bosszújukat azon.”[1]
Az anyakönyvi kivonat
Október 10-én visszajönnek a nagyváradi 4-esek feltöltött csapatai az állásokba. A székesfehérvári 17-eseket leváltják, pár nyugalmasabb nap következik számukra.
Csonka Lajos honvéd akkor már nem élt.
Október 8-án vált el lelke a meggyötört testétől, nem sokára lett volna 18 és fél éves. Nem ismerhette még meg a felnőtt élet boldogabbik felét, de a szenvedés bugyrából bőven jutott neki. Csak remélem, hogy halála azonnali volt, és nem szenvedett semmit.
Nagyon sokáig még várta haza a családja, minden feltűnő katonaruhában Lajost látták, minden ajtónyitásnál azt várták, belép a katona fiú, mosolygósan vidáman, ahogyan szokott. Ez azért volt, mert ki hiszi el, hogy szerettére valahol idegenben ráhúzták a földet? Másrészt azért, mert volt, aki hazajött a faluba és elmondta, hogy látta Lajost egy kórházban, kötés volt a fején, de sajnos csak távolról látta. A hírt mindenki elhitte a családból, miért ne hitte volna? A várakozás feszültsége csak évek múlásával enyhült valamit, majd nagy sokára végleg elcsitult.
De Lajos megtette, amit megkövetelt tőle a Császárunk és Királyunk, és Ausztria érdeke, és hiába várták, nem jött haza.
A csőszi hősi emlékmű (Kép: Meretei János)
Sokáig nyomozgattam, hol lehet a nyughelye. Azt gondoltam, Édesanyám emlékének tartozom azzal, hogy ha tudom, kiderítem szeretett bátyja földi maradványait merre, hol rejti a föld.
A bécsi levéltár által megküldött halotti anyakönyvi kivonata szerint 1916. október 8-án fejlövés következtében életét vesztette. Bajtársai a pokolból kimenthették holttestét, mert már október 9-én Zagrajci katonatemetőjében el is hantolták, a 243. számú sírba. E dokumentum alapján kiderült, hogy Édesanyám dátum feljegyzése, nem volt jó, de a soponyai (Nagylángi) református egyház anyakönyvében pontosak voltak a bejegyzett halotti adatok.
Az olasz területeken lévő katonatemetőket az 1930-as években, óriási anyagi áldozatokkal és munkával rendezték, központosították. Így a sok kicsi temető eltűnt. A Zagrajci temető is megszűnt, mint kiderült a Gorjanskoi temetőben (Szlovénia) nyugszanak azok, kik ide voltak eltemetve. Ott már Csonka Lajos nagybátyám megmaradt csontjai közös sírban vannak eltemetve.[2]
Jártam ott, egy szál virágot tettem a temető oltárára, nem tudván hol, merre porladoznak csontjai. A temető egyébként a legszebbek közé tartozik, 7000 hős katonánk végső nyughelye ez a Szent terület.
Csonka Lajos hősi halott honvéd nevét kőbe is vésték, így a csőszi I. világháborús emlékmű is őrzi emlékét.
[1] Részlet „A 17-esek a Világháborúban 1914–1918” című könyvből
[2] Rózsafi János hadszíntérkutató közlése.
Felhasznált irodalom:
„A 17-es gyalogezred története” Szerkesztette markosfalvi Sípos Gyula ezredes
Hozzászólások