„Itt egymásra utaltság van, egymás nélkül nem megyünk semmire”.
1982. Kolozsvár
Sata Árpád
színész, rendező, volt tagja a Szatmári Északi Színháznak, a Kolozsvári Állami Magyar színháznak. Jelenleg az egri Gárdonyi Géza Színház örökös tagja.
Sata Árpád
A legrokonszenvesebb kollegáim egyike volt. Soha nem hőbörgött, mindig szerényen meghúzódott a hangoskodók mögött. Sata Árpi volt a béke szigete. Ő mindig megpróbált igazságos lenni. Kicsi Sata, kicsi Méhes, ilyen jelzővel illettük őket. Ők voltak az ártatlanok, a szelídek, a jók, a tehetségesek. Mert kétségtelenül azok voltak. A Karnyóné *bolond fiújának szerepében nagyon szerettük, tele volt humorral, játékkedvvel, ötlettel. Máskülönben roppant komolyan viselkedett. Érezni lehetett magatartásában az embert, akire számíthatsz, akiben megbízhatsz. S ennek, abban a korban, amikor még te is bizonytalankodsz, nagy jelentősége volt. Elsőnek választhatott, több helyre hívták, ő Szatmárra ment. Két év múlva már Kolozsváron taposta a „deszkát”. Még főiskolán megnősült, azóta két kislánya van.
Kolozsváron Erzsébet úti otthonában beszélgetünk. Felesége még gyermekágyas, a második kislány két hetes csupán, a nagyobbik a szomszéd gyermekkel játszik. Bent ülünk a hűvös szobában, amíg ő befejezi az udvar seprését és szabadkozva bejön
– Ne haragudj, annyit vártalak, gondoltam, kiseprem az udvart, amíg jössz.
– Sokat vártam a buszra, – mentegetőzöm. Kávé, keksz s kezdjük is. Árpi most is pont olyan kedvesen szerény, akárcsak főiskolásként.
– Milyen eszményeid voltak, amikor végeztél, hogy érzed, mit nyújtott a főiskola? És milyen lelki konfliktusokat szerzett a Színházzal való találkozás, miért hagytad ott Szatmárt?
Kicsit zavarban van, nincs hozzászokva az interjúadáshoz, nagyon hivatalos vagyok, mondja, valamiképpen be kell melegedjen a beszélgetéshez, így egyből fejest ugrani nem lehet.
– Soha nem szerettem magyarázni a színházat – –Játszani szerettem. Ti jobban értettétek a színház magyarázatát, ti, Zalányi, Nászta, Albert Juli, ti vitatkoztatok mindig a színházon…, én ezt nem tudtam, nem vagyok elég okos, elég olvasott. Nektek talán több közötök volt a színházhoz, mint nekem. Többel indultatok.
Meglep, amit mond. Már el is felejtettem. Kollegámmal sem találkoztam, aki felelevenítette volna. Isten tudja, mintha épp a kollegáival beszélne az ember legkevesebbet arról, ami leginkább érdekli… Se Bálint Péterrel, se Albert Julival, akikkel gyakrabban találkozom, nem ez az első számú téma. Ha igen, akkor is csak érintőlegesen, mit játszol, hogy vagy, milyen lesz a repertoár, stb. Most Sata Árpád tartja elém a tíz éves tükröt. Furcsa. Hogyan is láttak bennünket mások, akkor! Ilyenek voltunk? Árpi folytatja:
– Én például most sem tudok mit mondani, nem mintha nem lenne mondanivalóm, inkább, mert teljesen fölösleges. Egyszer szóltam hozzá a színházban gyűlésen, hogy ne vigyük el a Popfesztivált Váradra, mert a felújított zenekar már nem a régi, s ott kiváló együtteseket láthatnak az emberek a tévében. Mégis elvitték, pedig jó ötletnek tartották, amit javasoltam. Repertoár-kérdésekbe se szólhatunk bele. Mert ez és ez a rendező ezt és ezt akarja, ami a legtöbb esetben nem sikerül, rajtuk kívül álló okok miatt. Nem csak a legutóbbi két évről van szó. Nyolc évre visszamenőleg. A repertoár sosem az, ahogyan előre eltervezték. Színházat akartunk csinálni. Hát nem lehet.
– A főiskoláról beszélj. Megtanított arra, amire kellett? Engem ugyanis nem, bár ez valószínű az én hibám is volt.
– Én nem szidhatom a főiskolát – mondja Árpi. – Sem Éghy Ghyssa* nénit, sem Tarrt, se Kovács Leventét, se Tompát. Én nagyon sokat kaptam tőlük. S hogy a szatmári színházhoz kikerültem, nem éreztem nagyon feszélyezve magam. Igaz, a társulat is segített. Kis szerepekkel kezdtem, csak játszogattam. Ezért is jöttem el, meg Szatmár klímáját sem bírtam, mindig fájt a fejem. A Rút kiskacsával* volt szerencsém, akkor megismertek, meg is szerettek Székelyföldön, Szatmáron, Bányán, Váradon, ahova csak elvittük. Én nem álltam félre a munkától a főiskolán, s hogy egyáltalán színész lehettem, ahhoz alapot a főiskola adott. Sajnos, ebben a nagy Kolozsvári Színházban nem tudja az ember, hogy ki a nagy színész, és ki a jó színész, ki használható, és ki a „csak” színész.
– Megbántad, hogy átjöttél?
–Dehogyis. Áldom az eszemet s a két kezemet, hiszen sokat játsztam. Ebben Horváth Bélának köszönhetek sokat. Színházi embert keresni kellene olyat, mint amilyen ő volt. Volt olyan évad, hogy a hét darabból ötöt ő rendezett, mert nem volt, aki megcsinálja.
Emlékszem a Rút kiskacsára. Méhes Katit, Satát is abban láthattam először főiskola után. Mindketten jók voltak. Árpi olyan bájosan, ennivalóan tudta játszani a Herceget, hogy csak ámultam. Nem lehetett nem szeretni. Fontos képessége egy színésznek, mennyire tudja megszerettetni magát a közönséggel. Talán a legfontosabb. És Sata is, Méhes Kati is tudták ezt. Jobban, mint mi. Mint én, főleg.
– Változott a képed a színházról az évek folyamán? Mi a színház dolga szerinted? – kérdem tovább Árpit, és nagyon szeretem, ahogy földközelivé tesz minden kérdést.
– A színház most kevesebbet tesz, vagy tehet, mint elképzeltük annakidején. Mert nem lehet. A kulturális életnek elsőrendű tényezője kellene legyen például Kolozsváron. Sajnos nem az.
– Nem érzed úgy, mintha vádolnának bennünket, a mi „nemzedékünket” azért, mert nem különbözünk élesebben, nem akartuk ugyanazt, a mást pedig nem tudtuk megfogalmazni? Színházi dolgokra gondolok, játékstílusra, szemléletre.
Von egyet a vállán.
– Az öregektől azt halljuk, hogy ők annakidején… , ez már unalmas. S az emlékek különben is megszépülnek. De nem tudok öt-hat évvel fiatalabbakról nálunk, mert nincsenek, akik mást akarnának. Szatmáron most elkezdtek valamit Parászkáék*, vagy Vásárhelyen ott a Zoo-story*, de máshol? Csak fújjuk a stúdiót, semmi sem lesz belőle évek óta.
– Lohinszky* elmondta, alig került ki tehetséges ember a főiskoláról, de Vadász*, Zsoldos* is ezt mondták. Engem elgondolkoztatott. Akkor mi mind…
– Töltelék vagyunk? – fejezi be helyettem a mondatot. – Én nagyon sokat játsztam. Eddig majdnem egyfolytában, mindenben kiosztottak, a skatulyámat meg is kaptam, meg is írták. S nem tudom, hogy fogok kimászni belőle. Lehet, nem vagyok eléggé tehetséges… Lehet, hogy igazuk van, de azért nem vagyok erről meggyőződve.
– Ha meggyőződnél róla, játszani sem tudnál.
– Így van – nyugtázza.
– Azért sok mindent elkövetnek, hogy az önbizalmunkat letörjék, – mondom és kibújik belőlem a volt diák. –Komolyan el vagyok keseredve. Hiszen ha nem végeztek tehetséges színisek, az nem rajtuk múlt. Miért vették fel őket? Miért tartották ott őket? Miért nem vették fel a tehetségeseket? Tudunk egy pár emberről, akik azóta is színházkörnyékiek maradtak, nem tudták teljesen elűzni őket a tájékáról… Ez a kijelentés elsősorban a tanárainkat minősíti, nem minket. Bár…
– Azért a mostani fiatalok közül sokan nagyon blazírtak bírnak lenni. Közömbösek a próbán, saját kontójukra dolgoznak, s még instrukciókat is adnak. Lehet, ők merészebbek, mint mi – gondolkodik hangosan.
István Mártára, Panek Katira gondolok, Keresztes Samura, vagy előttük Szilágyi Enikőre. Vagy utánuk Tompa Gáborra. Ők azért már más nemzedék. Fiatalabbak, és határozottabban körvonalazódik, ahogyan csinálni szeretnék a színházat. Talán, mikor mi végeztünk is volt egy ilyen. Csak akkor nem volt, aki felmérje, felfigyeljen rá. Nagyon nehéz, mikor egy frissen végzett fiatal, rendszerint egyedül , bekerül a színházi taposó malomba és felszínen kell tartania magát. Nekem olyan kolleganőm is volt, azóta már nyugdíjas, aki kinevetett, mert izgultunk a bemutatón. Egyszerűen azt volt nehéz, vagy majdnem lehetetlen megszoktatni, elfogadtatni velük, hogy az ember skálázott, vagy beszédtechnika gyakorlatokat tartott az öltözőben előadás előtt. És ez a mentalitás terjedt időben is, ezen nem tudott, vagy nem is akart segíteni senki, sem igazgató, sem rendező, akinek elsőként lett volna kötelessége elvárni és megkövetelni ezt a színészétől. Mintha a színház valamiféle elit intézmény lenne, ahol nem illik ilyenképpen „szemérmetlenkedni”. S ezt gyorsan megtanulják a fiatalok is. Aztán ki-ki magában kínlódik, halkan, hogy ne zavarja a kollegát, aki éppen látogatót fogad az öltözőben. S ha arra vetemedsz, hogy megtornásztasd az izmaidat, már közröhej tárgya vagy. Ehhez műszakiak, öltöztetők, igazgatók, rendezők, színészkollegák mind hozzájárulnak. Sőt. Ha szervezett hangképzésről van szó előadás előtt fél órával, a lehető legkevesebb színész vesz részt rajta. Elég, ha berohan pár perccel, mondjuk kettővel előadáskezdés előtt, magára kapkodja a ruháit s beül a színpadra. Aztán lásd az eredményt…
– Milyen légkörben éltél Szatmáron? – kérdem tovább Árpit – s milyen várt itt? Mások a viszonyok a két társulatban? Meg lehet különböztetni őket?
– Persze. Csak talán nem fogom tudni meghatározni… Hívtak Váradra, Temesvárra, Szentgyörgyre és ide. Sokáig gondolkoztam, hogy idejöjjek-e. Akkor itt voltak a nagyok, lehet csak az én szememben. Szatmáron nem voltak olyan nagy egyéniségek, Csíky*, Boéron* kívül, de itt volt László Gerő*, Vadász Zoltán, Kovács György*. Úgy tűnt, ez az élszínház, 190 éves volt s megvoltak az élő nagyjai is. Akkor mutatták be a Lócsiszárt, szóval volt egy nimbusza. A szatmáriak közvetlenebbek, sokkal hamarabb be tudtam illeszkedni. Ott jártak egymáshoz az emberek. Itt nemigen. Én premierre mindig felöltözöm szépen, itt is. Volt, hogy megdöbbentek. De hát nekünk csak az a hét bemutató az ünnepünk… Nem sznobságból öltözöm. Megtisztelem vele a színházat és saját magam is. Itt premier után mindenki rohan haza, az utóbbi időben talán két ízben volt „buli”, aztán azt sem engedték. Kicsit ridegebbek a kapcsolatok… Nem igaz, hogy az idősebbektől nem fogadunk el semmilyen tanácsot. Én egyenesen igénylem, László Gerőt például meg szoktam kérni. Van olyan is, akitől nem kérem. Ez nagyon kényes ügy. Nálunk még Senkálszky* is ad tanácsot, aztán azt fogadsz el belőle, amit jónak látsz. Ő akkor is ad, ha nem kéred. Vagy Dórián Icuka*, olyan szeretettel és hozzáértéssel tud hozzászólni, ő nem is tanácsot ad, nehogy megsértődj, csak úgy elejt pár dolgot, megjegyzést, amit te fel tudsz használni. És mer dicsérni. Azt is megmondja, ha valami nem jó.
– A fiatalokkal is lehet tárgyalni színházról?
– Ezt már nem merném ilyen bátran kijelenteni. Ritka, mikor komolyan szóba kerül. Mert a színház nagyon sokszor téma, szinte mindig ez a téma, de nem az igazi SZÍNHÁZ, hanem annak az árnyéka, a pletykaélete… ez pedig nem jó… Egy kialakult csapat sokkal jobban érti egymást, mint aki akkor csöppen bele. Nem vádként mondom ezt Haragról, de többet kellene velünk legyen a színházban. Zseniális színházi ember, csak keveset tartózkodik közöttünk. Nem elég két darabot megrendezni, s azok után véleményt mondani a társulatról. Lenne többet itt. Persze, az nagyon jó, hogy el tud menni és legalább ő hoz nekünk egy kis nagyvilágot… Viszont nekünk nagyon hiányzik, mikor nincs itt.
Sata sem tartozik Harag csapatába. Viszont azok közé igen, akik nagyon szeretik, elismerik és arra várnak, hogy egyszer hátha kiosztják őt is egy Harag-produkcióban.
– Miért vagy színész?
– Te tudod, miért vagy az?
– Tudom – felelem, és most valóban így is érzem. Persze, ez is relatív. Volt évfolyamtársammal beszélgetve a színházról világos, hogy miért lettünk azok. Mással, akikkel nem egy ”éghajlat” alatt nőttünk fel már nem ilyen egyértelmű bennem sem a válasz.
– Nem akarom azt mondani, amit mindenki szokott… – válaszol Árpi, – de én már hét-nyolc éves korom óta arról ábrándoztam, hogy színész leszek. Ha nem sikerült volna a felvételim, elmentem volna vasesztergályosnak. Mikor kérdezték, mi szeretnék lenni, és mondtam, kiröhögtek. Akkoriban rengeteg színház megfordult a faluban, kb. mint most Udvarhelyen. Talán a kolozsvári közönség sem látott annyi darabot, mint én ott Lövétén*. Tizenegyedikes voltam, amikor láttam Kolozsváron a Bűnbeesés után-t és az Énekes madarat. A fizika tanárom hozott fel egy találkozóra. Ez volt az első, színházban való színházélményem. A korábbiak mind Lövétén voltak. Akkor erősödött meg bennem az elhatározás. Felvételiztem és bejutottam. Azért mondom, hogy nekem élmény volt a főiskola, mert annyira a 0-tól indultam, annyira meg voltam döbbenve, amikor ti csak úgy dobálóztatok a nevekkel, Katona Karcsi*, Bálint Péter*, ti is. Nem is éreztem jól magam első éven.
Lelkiismeret furdalásom van. Nekem, mondhatnám nekünk, eszünkbe sem jutott, hogy van köztünk olyan, akit esetleg bánt, sért, irritál a mi „nagyképűségünk”, ami valószínű abból állt, hogy nem féltünk kimondani, viszonyulni azokhoz színészekhez, akiket gyakran láttunk nem csak színpadon, hanem az életben is. Mennyire igaza van Kakuts Áginak*! Meghatározza egész lényünket, gondolkodásmódunkat, honnan jöttünk!
– Miért szégyelli az ember a legnemesebb gondolatait? Devalválódtak-e az értékek, van-e értékeltolódás? Miért nem érezhet az ember tisztán, egyenesen? Attól fél, hogy egyebet hisznek róla?
– Így van. Látod, itt ülünk egymással szemben, 14 éve ismerjük egymást. Ugyanazok voltak az élményeink s nem tudom, azért, mert itt ülsz és írsz, mint egy gép, vagy mert esetleg megjelenik, és valaki elolvassa, lemosolyogja, egyáltalán, akad valaki, aki majd komolyan veszi, amit mondok… Úgy éreztem, színész kell legyek. Aztán ez hivatástudat volt, vagy csak ráérzés valamire, nem tudom. S az emberek megmosolyogják. Pedig lehet már gyerekkorom óta úgy irányultak a cselekedeteim, lélektanilag úgy alakultam, éreztem valami elhivatottság-félét, hiszen másképp nem is csináltam volna… Hogy miért nem mondjuk ki az érzéseinket? Talán azért, mert azt hisszük, hogy nem jó az „előadás”, … pedig nap mint nap színre visszük a bőrünket.
– Mondd, mitől félhet egy színész, amikor nyilatkozik?
– Hogy nem tartják elég okosnak? Nem tudom, kell-e ilyen értelemben egy színésznek „okosnak” lenni. Ha én elmondom, hogy milyen igényűnek tartom a közönséget, akkor bennem az is él, akad majd egy-két ember, aki esetleg azt véli, lenézem őket, és akik eddig szerettek, ezután nem fognak. Erre is gondolok. De minket a közönség éltet. Az, ahogyan a színpadon vagy az életben érzed magad, végső soron a közönségtől függ. Nem csak a darabért, értünk is jönnek az emberek a színházba.
– Az is furcsa, hogy én kérdezlek, aki ismerlek, aki jobban tudom milyen vagy, s mégis érdekel, miként gondolkozol, érzel a színházról.
– Régebb volt valaki a színész – panaszolja, – ha végigment az utcán tudták, ki az. Ma már nem ér ennyit. Ez is sikerélmény, ha az utcán utánad néznek, nem csak a színpadon a taps. Nem hiszem, hogy másnak nem esik jól, ha felismerik.
– Nagyon összefügg az életünk azzal, amit a színpadon produkálunk?
– Ha a színházban jól érzem magam, az életben is. Nem túl fellengzős ez, Kati?
Elhűl bennem valami, nagyon halkan. Mennyire félünk, félhetünk… A mindenütt eluralkodó cinizmus láttán az ember megtanul álarcok mögött lélegezni..
– Ezt a családom tudná a leginkább megmondani. A színházban pedig nem becsüljük meg eléggé egymás kínlódását. Ha nem éppen a legjókedvűbb az a színész, mert nem megy neki a szerep, nem segítünk neki, hogy könnyebben elviselje az életét. Ha kezedben van egy nagy szerep, több segítségre van szükséged, hogy az életben is jól érezd magad, és dolgozhass. Az rengeteget számít, milyen kedvvel mész be próbálni, mennyire szívesen, milyen hangulatban. Mondjuk, csak a második felvonásban kerülsz sorra, de kezdésre bemész, akkor az öltözőben is jól kell érezned magad, hogy könnyebben elkapd a próba hangulatát. Béci* mondta egyszer, látszik, hogy jó színházi ember vagyok, mert szeretek oldalról is végignézni egy-egy jelenetet. Nem kártyázom. Szeretek a színházban figyelni.
– Mekkora szerepet játszik a tehetség és a különböző helyzetekbe való beilleszkedni tudás a magánéletben? Abban, hogy játszik valaki vagy sem.
– Sajnos, nem csak a tehetségtől függ. Attól is, ki hogy tud helyezkedni, vagy éppen milyen státusban van. Én például most is felteszem magamban a kérdést, vajon azért játszottam annyit, mert nem volt előttem fiatal? Sunci* is mondta, mikor idekerültem, végre itt vagy te s megszabadultam a natúrbús szerepektől. Utánam csak László Zoli* jött ide. Ettől is függ. Mert minden darabban kerül egy fiatalabb szerep, kicsi, nagy, de akad. Könnyen rutinossá válhatsz, fenyeget a skatulya veszélye. Én is szeretnék már valami mást is játszani. Jó, hogy elkönyveltek vígjátéki színésznek, de már mást is kipróbálnék. Előre félek, hogy nem fogok annyit játszani. Eddig évente volt öt-hat bemutatóm. Mindig szorongás van bennem, vajon mit hoz a következő évad.
Nagyon jó. Ő évi öt-hat bemutató után szorong, mit játszik jövőre. Mit szóljak akkor én? Vagy más, aki épphogy benne van némely produkcióban?
– Mi a véleményed a rendezőközpontúságról?
– Azt hiszem, ez olyan, mint a futball. Közös munka. A Manole* pld. egy rendezői darab. Én egyáltalán nem szeretem a rendezőközpontúságot. A rendező hiába választana magának darabot, színészek nélkül nem menne semmire. Miért alacsonyabb rendű a színészi munka? Nem közösen csináljuk a színházat? Főleg a színész, aki fizikailag, lelkileg is. A rendező szellemileg segít, persze, nagy szükség van rá, de színész nélkül nem tudna dolgozni. És ehhez jó darab is kell. Itt egymásra utaltság van, egymás nélkül nem megyünk semmire. És a színész érzi, ha kong a nézőtér…
– A közönségről mi a véleményed?
– A kolozsvári igen kegyes az ő színházával. Ha velem annyiszor kitoltak volna… Még mindig bejön a színházba. Én lehet, nem jönnék be. Ami engem illet, imádom a közönséget és úgy érzem, ő is szeret engem, nem csak Kolozsváron. Az is igaz, hogy elég alacsony igényű, nem elmarasztalásból mondom, de talán mi voltunk igénytelenek magunkhoz, és így hozzánk alakult az ízlésük… bár tudja az ördög… Bejönnek a jó előadásokra. Mindenképpen jó előadásokat kell játszani.
– És akkor a kritikát se hagyjuk ki. Hogy állsz vele?
– Nagyon rossz a véleményem róla. … Általában egy potentát a vizionáláson* leüt egy billentyűt és mindenki felzárkózik mellé. A kritikus pedig azt írja meg, amit a vizionálás utáni megbeszélésen hallott. Ez már másodszor fordul elő, hogy egy ember miatt mindenki megváltoztatta a véleményét. Tökéletesen pálfordulnak. Krizsánt* most már be sem engedik a vizionálásra, mert olyasmit is leírt, ami nem tartozik a közönségre, ami belső dolog. A bemutató után másnap megjelenő kritika beszámoló, tudósítás legyen, nem egy értékelő, műelemző kritika. Az egy irodalmi lap dolga szerintem. Többet kellene írni az előadásról, s a színészekről. Mert, hogy olvasol kritikát? Megnézed, a végén kiket említenek meg, s aztán olvasod el az egészet. A darabról jó hosszan írnak, majd rövidebben a rendezésről, a színészekről pedig két szóban. Mintha a kritikusok is éreznék, hogy nem nagyon szeretik őket a színészek, így hát ők se nagyon szeretnek minket. Pedig jó barátaink lehetnének, akik megvitatják velünk a dolgokat. Talán nem elképzelhetetlen alkotó barátság kritikus és színész közt…
Majdnem beesteledett, már a lábam is elzsibbadt a kis asztalka mellett, de nem lehet abbahagyni. Tovább beszélgetünk, hangjából már rég eltűnt a kezdeti zavar, nyugodt, kiegyensúlyozott, de most is elgondolkozik, mielőtt felel. Megfontolja, amit mond.
– Mi segít leginkább a színház, szerep felé téged, és mi gátol?
– … A rendező nagyon sokat tud segíteni, de gátolni is. Biztosan te is tudod, hogy van ez, amikor az Istennek sem oldódik fel benned valami, és érzed, hogy csak félig sikerülne, annyiszor érzi az ember azt, hogy… ne most, de mégis bemegy és nem sikerül, mert vagy a hangot nem ott ütöd le, ahol kell, s gallyra megy az egész. Kipukkad. Kell a kollegáktól egy kis buzdítás. Persze, ilyenkor mindenki hibás, csak mi nem. Vagy a súgó, vagy az ügyelő, mert valaki átment a hátad mögött… ezek így összeadva mind gátolhatnak. Van úgy is, hogy valamire rájössz, talán a próbák vége felé, egy jó hangsúly, amit elkapsz, vagy egy jó kellék, amitől kibomlik az egész… Érzem a dolgokat, de nem tudom meg kell-e magyarázni. Megpróbáltam én is kicentizni, vannak, akik az érzelmeiket is kimérik és sikerül nekik… én nem tudom ilyen hideg fejjel végiggondolni, inkább az érzéseimre hallgatok. És ezt kellene még megragadni valahogy, hogy ne jöjjenek csak úgy, általában… ez a legnagyobb bajom, hogy hogyan konkretizáljam a helyzetnek megfelelő konkrét érzést.
– A partner ebben nem segítség?
– De gátolhat is. Sajnos a színészi munkához ez is hozzátartozik, hogy te diszponált vagy és én indiszponált. Össze kell jönnie az érzéseknek, hangulatoknak – nos, ebben tud a rendező segíteni. Az alkotó hangulat megteremtésének kiváló mestere Harag.
– Hogyan építesz föl egy szerepet? Kik a példaképeid, akikre felnézel, és ki az eddigi legjobb partnered?
– Inkább érzelmileg építkezem, ahogy Vadász is mondta. Példaképnek nem nevezném, de nagyon becsülöm Héjja Sándor munkamódszerét. Talán azért is, mert nekem nincs, nem érzem azt, hogy módszer szerint dolgoznék. Ez egy jó értelemben vett kínlódás. Suncinál sem a módszert látom, hanem azt, hogy alakul bele a szerepbe, amíg elkészül az előadás. Irigylem, ahogy látom, egyik próbáról a másikra mind jobban és jobban magáévá teszi a szerepet. Vagy azt kell nézni, hogy László Gerő, vagy Dórián mit csinálnak színpadra lépés előtt, például egy zsebkendőt hányszor tesz egyik kezéből a másikba, mindig ugyanúgy, vagy hogyan lép be a színpadra. Ezek a reflex-kiváltó dolgok nem babonák, hozzátartoznak a munkánkhoz. Ami a partnert illeti, Panek Katit éreztem eddig a legjobbnak, talán mert vele játszottam eddig a legtöbbet.
– A színész-etikáról mit mondanál? Miben különbözik, ha különbözik a rendes emberitől?
– A színpad megbecsülésében nyilvánul meg, hogy a színpadon nem eszünk, nem fütyülünk, de hát ezt mindenki tudja… Itt régen törvények is voltak, amelyek kordában tartották a színészt, és súlyos pénzbüntetésben részesültek, ha valamit nem tartottak be. Elsősorban a színpad, a kollega munkájának és sajátmagunk megbecsüléséről szól. Sajnos, ma már itt nálunk sem dívik, mert a fiataloknak nincs, aki elmondja.
– Hogyhogy nincs? Hát lenne!
– Még sincs, úgy érzem. Például rászólsz a műszakira, hogy ne egye a kiflit és ne szívja a fogát a portál mellett és megdöbben, mert ezt nem tudja, nincs honnan. Régebb Kovács György kivágta azt is, aki csak megállt ott. Van színész, akit ez zavar. Van régebbi tag, aki nem fütyül a színpadon, de ha újabb kollegájának szól, az kiröhögi. És sajnos még a színészekkel is előfordul, hogy esznek, hogy kalapban átmennek a színpadon… ezek mind apró dolgok, de hozzátartoznak a színészetikához, a színház és színpad tiszteletéhez.
Én ezt a színházi törvényt, amiről minden színésznek, színházinak tudomást kellene venni és ahhoz ragaszkodni, mint hívő a szentíráshoz, csak a Kolozsvári Színház könyvtárában láttam a falra felfüggesztve. Nem ártana lemásolni és újra kifüggeszteni minden színházban.
– Milyennek látod a jövő színházát?
– Tévedhetek, de ahogy mindenben visszatérünk, zenében is a retró kezd uralkodni, elönt mindent a nosztalgia-hullám, ez már a színházban is érezteti a hatását. Talán nem lesz hosszú életű, de azt látom, hogy ennek a korát éljük. Súgólyuk középen, rivaldafények, színpadtechnikában is ez a régi jön vissza valahol… Nem tudom még elfogadni azt a színházat, amit Tompa Gabi csinál, talán mert én nem tudom jól csinálni, talán meg kell tanulnom. Az is lehet azonban, hogy csak én nem láttam annyit ebből a fajta színházból, és ez a jövő színháza. Nem tudom.
– Mennyire érzed provinciálisnak azt, amiben élünk?
– Biztos van valami alapja ennek a vádnak. Csak azt nem tudjuk, hogy lehet nem provinciálisnak lenni. Valakinek meg kellene mutatnia… lássunk már ilyen színházat is. Hogy kell nekünk, színészeknek nem provinciálisan játszani? Kiolvashatod az egyetemi könyvtárat, ha minden oldalról megkötöttségeid vannak, anyagi, szellemi téren egyaránt… Aki minket ezzel vádol megfogalmazta már, hogy miben vagyunk provinciálisak és miben, hogyan kellene változtatni? A közönségünk is épp olyan provinciális, mint mi, és mi nekik játszunk.
– Szemléletben lehetne… – próbálok közbeszólni, de nagyon élénken vágja rá:
– De van rá mód? Ha van, akkor csinálni kell, akkor el lehetne kerülni! De nincs mód erre! Azt mondják a kolozsvári színház nem provinciális, de szerintem nem különbözünk semmiben a többi magyar színháztól, legyen az Várad, Vásárhely. Persze ez nem vigasz, még ha így is lenne.
– Melyik darab volt a legnagyobb élményed a színpadon eddigi pályafutásod alatt?
– Játszott darab?
– Igen.
– Elégedetlen vagyok, elsősorban saját magammal. Voltak elégtételeim, de hogy felhőtlen lett volna… Ehhez az kell, hogy nagyon-nagyon jól érezd magad abban a szerepben. Volt úgy, egy Vőlegény* próbán, a második felvonásban, hogy éreztem, ez most nagyon jó, ez meg is marad. De kiderült, mivel az egészben nem tudtam jól érezni magam, az erre a jelenetre is rányomta a bélyegét. Nem tudom, miért nem sikerült. Van, amit nem tudsz megérteni, megmagyarázni. Elképzelheted, hogy minden igyekezet megvolt bennem, és valahogy mégsem sikerült. Pedig nagyon készültem rá, azt hittem kicsit más lesz, az is lett, de sajnos nem tudtam kibújni teljesen régi színész-mivoltomból. Saját magadat kapod rajta sokszor, hogy ezt már csináltad… Ezért lenne jó mindig újat, másfajta szerepet is játszani.
– A legnagyobb előadásélményed?
– A „Lócsiszár…” Most is végignézném oldalról az előadást. S a veszprémiek Caragiale előadása.
Iskolapéldája volt annak, hogyan lehet Caragiale-t magyarul megszólaltatni. A Dan Micu rendezte előadás (Zűrzavaros éjszaka-Veszprémi Petőfi színház) színészi körökben is a legnagyobb elismerést szerezte az utóbbi időben. S a legmeglepőbb, hogy egy olyan magyar társulattal sikerült ezt megcsinálni – és olyan színvonalon, hogy nálunk is bármelyik színház becsületére vált volna,- akik nincsenek állandó kontaktusban a románokkal, a román szellemiséggel, kultúrával, nem élnek mellettük. Beszéltem Vajda Károllyal, aki elmondta, hogy élete egyik nagy élménye volt a bukaresti román rendezővel dolgozni. A levegőben volt, mit akar tőlük. Még ha nem is értették pontosan a szövegét. Át tudta sugározni, amit akart.
Este van már, mire kikísér és kéri látogassam meg, ha arra járok. És vigyázzak a szavaira. Megígérem neki. Lassan legurulok az Erzsébet úton. Eszembe jut, hogy főiskolásokként egy jelenetet játsztunk a Noszty fiú esete Tóth Marival-ból. Ő volt Feri, én Mari és le kellett volna emelnie engem a hordóról. Nem sikerült. Mert nehéz vagy, mondta Sata. Aztán Tompa Miklós felpattant a színpadra s egy szempillantás alatt leemelt a hordóról. Kacagtunk. Vizsgán a nagy izgalomtól mikor befutottam, lesepertem a „hordót”, ami tulajdonképpen két egymásra tett doboz volt, s mikor odakerült a sor, hogy felültessen rá, szörnyülködve néztük az „összement” kelléket….
Sata Árpád volt az, akit megkérhettem annakidején a főiskolán, hogy statisztáljon nekem Brecht: Rettegés és ínség a harmadik birodalomban c. darabjának egyik jelenetében (A zsidó feleség). Nem csak szó nélkül, de lelkesen tette meg. Valóban nem húzódott vissza soha semmitől, ami munka, ami lehetőség volt. És ilyen is maradt. Kedves, egyszerű, jóindulatú és tehetséges. Akire sokkal jobban oda kellene figyelni.
U.i.
1993. december 5-én a Mikulás áthozta Egerbe, egészítette ki az interjút a művész. Hegedűs D. Géza rendezésében a New Buda c. darabban lépett fel. Azóta is az Egri Gárdonyi Géza Színház, immár örökös tagja.
Kitüntetései:
1996,1997 Napsugár díj
1997, 1998 Páholy díj
2001 Eger Város Színművészeti Nívódíj
205 Aase díj
2007 Gárdonyi Géza Színház örökös tagság
Rendezései:
Visky András: Megöltem az anyámat
Kenéz Ferenc: Lilike medika leveleiből
Harsányi Judit: Zártkert
Máthé Kriszta: Apróka Eszponka
Jegyzetek
* Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak – Csokonai Vitéz Mihály vígjátéka
* Éghy Ghyssa – táncművész, tánctanár (1905-1985)
* Rút kiskacsa – Karácsony Benő vígjátéka
* Parászka Miklós – színész, rendező, színházigazgató
* Zoo story- Albee: Mese az Állatkertől, a Marosvásárhelyi színház előadása, Tompa Gábor rendezése
* Lohinszky Lóránd – színművész, tanár
* Vadász Zoltán – színművész
* Zsoldos Árpád – színművész
* Csíky András- színművész Nagybányán, Szatmáron, Kolozsváron
* Boér Ferenc- színművész Szatmáron, Kolozsváron
* László Gerő- színművész Kolozsváron
* Kovács György- színművész, főiskolai tanár, rendező
* Senkálszky Endre- színművész
* Dórián Ilona- színművész
* Lövéte- székelyföldi falu
* Katona Károly-kolozsvári színművész
* Bálint Péter-színművész Sepsiszentgyörgyön, majd Zalaegerszegen
* Kakuts Ágnes-színművész, Marosvásárhely, Nagyvárad, Kolozsvár, Veszprém
* Béci, Köllő Béla beceneve, színművész Kolozsváron (1929-1985)
* Sunci, Héjja Sándor beceneve, kolozsvári, majd pécsi színművész
* László Zoltán, színművész, László Gerő fia
* Manole – Lucian Blaga darabja, Tompa Gábor rendezésében
* vizionálás=szemléltető főpróba
* Krizsán Zoltán, újságíró, kritikus, filmesztéta
* A vőlegény – Szép Ernő darabja
Hozzászólások