Az 1956-os forradalom idején az Egri Tanárképző Főiskola is – mint a többi felsőoktatási intézmény – nyüzsgő méhkashoz hasonlított. Állandóan szólt a rádió, mi, akkori fiatalok vártuk, lestük a híreket. Jövőnk boldog szabadságának reményében éltünk mámorosan, de mögöttünk ólálkodott valami megmagyarázhatatlan aggódás is.
Az Egri Forradalmi Tanács újjászervezte a város életét. Hihetetlen gyorsasággal jelentkeztek főiskolások, munkások, hogy párosan – időszaki váltásokban – éjjel-nappal őrizzék rendőrök helyett a közintézményeket. Az étkezésük a főiskolán történt.
Talán 1956. október 28-a lehetett, amikor Bíró tanár úr ezen a hideg reggelen – a forradalmi bizottság tagjaként – megjelent a főiskolán közöttünk, akik ott lebzseltünk dolgunk hiányában és lestük a híreket, és így szólt hozzánk:
− Fiúk, lányok! Úgy gondoltuk, hogy hasznos lenne, ha óvatosságból gondoskodnánk a város biztonságáról! El kellene menni a telefonközpontba – ketten-ketten közületek váltva
– lehallgatni a telefonbeszélgetéseket, nehogy egy-két rejtőzködő kommunista vezető valami rosszban sántikálva visszajöjjön, és megzavarja a forradalom tiszta törekvéseit!
Egy szőke fiú azonnal feltartotta a kezét. A körülöttem állók felsőbb éves történelem szakosnak mondták. Ő azonnal jelentkezett erre a feladatra.
− Egy ember kevés. Menjen még valaki vele! – szólt a tanár. Kellene kiegészítésként egy lány, úgy kevésbé unalmas. Aztán ti meg itt, osszátok be magatok között a váltótársakat!
No akkor én úgy gondoltam: tanítás úgysincs, ilyen helyen még soha nem voltam, valószínű másként be se engednének oda körülnézni, ezért én bátortalanul bár, de lassan feltettem a kezem.
Ezzel a számomra ismeretlen fiúval elmentem tehát a telefonközpontba.
Ott megmutatták, hogy kell a kapcsoló dugókkal összekötni a telefonvonalakat, miközben mindkét részről hallani lehetett a beszélgetést. A kezdeti kíváncsiságom hamar lelohadt. A kapcsolt beszélgetések hétköznapi dolgokról szóltak, unalmasak voltak. Így telt el lassan az idő, talán már három óra is. Már elásítottam magam, amikor fiútársam beszélgetésére lettem figyelmes: „Most nem alkalmas a visszajövetelére. Majd később!” Ilyenféle beszédet hallottam. Azonnal odaszóltam: „Kivel beszéltél?”
− Ah, semmi-semmi, csak egy idétlen kommunista akart visszajönni. Ki is osztottam. Majd jelentem a főiskolán − válaszolt.
Éppen akkor érkeztek páros váltótársaink. Mi mindketten bementünk a főiskolára, megkerestük Bíró tanár urat. A fiú társam azonnal lelkesen jelentette, hogy beszélt egy kommunistával és tisztességesen „eligazította!” Én nem tudtam semmi érdemleges esetről beszámolni, de bevallom nekem kissé furcsának tűnt a fiú lelkes jelentkezése, aztán az a beszélgetés, no meg a tanárunk előtti beszámolója. Valahogy az ösztönöm azt súgta, mintha egy kis színészkedés lenne benne.
Végül is becsületesen beszámolt a telefonbeszélgetésről – altattam el kétségeimet.
Álmomban se hittem volna, hogy ez a kíváncsiságom által való vállalkozásom később 1957 januárjában súlyos bűnömmé – „kémkedéssé” – avanzsálódik!
(folytatjuk)
Hozzászólások