Óriási robajra ébredt. Az ajtó tokostól repült be a hálószobába. Meg sem tudott moccanni, máris hasra fektették, kezeit hátul megbilincselték és egy fekete maszkot húztak a fejére. Utána, talán el is ájulhatott, mert csak arra emlékezett, hogy egy helikopter berregése közben földet érnek. Idegen szavakat hallott, majd egy kocsiba tuszkolták és sokáig utaztak. Aztán kirángatták a kocsiból és gödrös utakon magukkal vonszolták. Aztán magára hagyták. Csak egy vasajtó nyikorgását hallotta. Hiába kérdezett, senki sem válaszolt kérdéseire.
Másnap, vagy legalábbis ő úgy érezte, elég sok idő telhetett el elrablása óta, újra nyikorgott a vasajtó. Egy kemény férfikéz lerántotta róla a maszkot. Egy marcona, szakállas, egyenruhás alak állt előtte. Szó nélkül mellétérdelt és levette a bilincset. A sarokban egy tányéron két evőkanálnyi rizs és kétfalatnyi húsnak tűnő eledel állott. Mellette egy palack víz. Rámutatott, majd kiment. Sokáig tartott, amíg odavonszolta magát. Az étel teljesen kihűlt. A gyomra felfordult, de így is megkóstolta. Először majd kihányta, de tudta, meg kell ennie, ha életben akar maradni. A víz állott, áporodott volt.
Hatalmas robajra ébredt. A cella, vagy pince mennyezetéről tenyérnyi vakolatok hullottak. Vonyítva rohant az egyik sarokba. Összekuporodott, amennyire csak tudott. Kezét a feje köré fonta. Várta a következő becsapódást. A bombázás mintegy két órát tartott. Neki ez végtelennek tűnt. Nézte a lába között szivárgó tócsát.
Nem tudta mennyi idő telhetett el, órák vagy napok, csak a bombázásokat számolta. Immár nyolcnál tartott, amikor újra nyílt az ajtó. Az arcukat lepellel eltakart férfiak szó nélkül karon ragadták és magukkal vonszolták. Végre kint voltak a felszínen. Mindenütt romok, romok, romok. Valahol, a szomszéd utcában gépfegyver sorozatok visszhangoztak, aztán egy akna találta el a két háztömbbel távolabbi épület második emeleti lakását. Égő emberek ordítva ugrottak ki az ablakon. A terepjáró a romok és kiégett kocsik között lavírozva haladt át a városon. Egyszer csak megálltak, az egyik katona kirohant és a füstölgő romok közül egy hároméves kisgyerekkel tért vissza a karjában. Arca véres volt, rettenetesen sírt. Nyugtatgatták. A romok felé mutogatott, valamit mondott és még keservesebben sírt. A katonák csitítgatták és a kocsi újra elindult. Sokáig, nagyon sokáig tartott, amíg kijutottak a városból. A várostáblán arab felirat állt. Valaki fekete festékkel ráírta: Aleppó.
A helikopterre már szabadon ülhetett fel, de a kísérői egyetlen szót sem szóltak hozzá. Éjszaka utaztak. Mindenütt lángoló városokat láttak, ahol átszálltak az ország fölött. Hajnalban megérkeztek egy nagy síkság kellős közepére. A helikopter leszállt, és őt meg a gyereket, aki még mindig el-el sírta magát kisegítették az ajtón. Arra – mutatott egyikük – egy fasor felé. Aztán a helikopter felszállt. Fél óra múlva már elérték a kerítést. A határőrök meleg teával és ruhával várták, majd bevezették a táborba, ahol ezrek vártak vaságyaikon. Sorszámot is kaptak, a 3455-set és a 3456-sat. Talán a jövő nyárra sorra kerülhetnek.
Rémálmából csuromvizesen ébredt. Sokáig azt sem tudta, hol van. Megtapogatta minden csontját, ép-e, nincs semmi törése, zúzódása. Aztán lassan megnyugodott. Mindez csak egy rémálom volt. Bekapcsolta a tévét. A CNN-en épp a híradó ment. Egy hároméves bekötött fejű szír kisfiúcska keservesen sírt a gyűjtőtáborban. A riporter hölgy arról tudósított, hogy haza akar menni a szüleihez. Kinézett az ablakon, és megnyugodott, a felfegyverzett őrszem ott sétált a háza előtt.
Hozzászólások