– Egy prózai költemény a Köztársaság térről –
Talán nem véletlen, hogy ez a csendes paradicsom a Szabadság út mentén épült fel annak idején, ami tudvalévő, a város legelső sugárútja: merész lendülettel tör ki a középkori városmagból, a szűk utcák labirintusából, hogy utat mutasson a vasút felé. Talán nem véletlen, hogy a díszes kerítések, előkertek, a timpanonok, tágas lakások világa, ettől a vonaltól nyugatra (go west) épült meg. Itt kis üzletekbe, cukrászdákba és persze a Köztársaság tér szökőkútjához sétálnak az emberek az öreg platánfák alatt. Ez a pécsi Újlipótváros, ahol mindig azt érzem, hogy az egész városrész valójában egy biztonságot adó, mindentől megóvó, álmokat ébresztő filmdíszlet, ahol kényelmesen élhetnénk. A lakások olyanok itt, mint a Jóbarátok apartmanja: a falak közt tét és vér nélkül, az operett-lét elviselhetetlen könnyűségével telnének napjaink. Egy hatalmas franciaablak mögül lesnénk a világot, hétvégenként főznénk valamit, délutánonként a Köztárság téren üldögélnénk, ami olyan békés, mint egy fürdőváros a Monarchiában.
Néha az az ember érzése, hogy ha az emberi kultúra összeomlana, ha eljönne az apokalipszis, itt még mindig idős párok sétálnának, itt még mindig vasárnap délutáni fagyizás lenne, az ablakokból zene szólna. Itt még ekkor is olyan jeleneteknek lehetnénk szemtanúi, amit tavasszal láttam, hogy gyerekek ültek ki a térre, letelepedtek a gyepre egy fa alá. A tanáraiknál gitár volt, a gyerekek kezében pedig csörgődob, talán ballagásra próbáltak, végül is mindegy, csak énekeltek, gitároztak, zengett a „Legyetek jók, ha tudtok”. Közben kismamák, kutyákat sétáltató nyugdíjasok, unokázó nagymamák, ráérő járókelők telepedtek le köréjük. Szép koncentrikus körökben ültek a gitározó, csörgődoboló osztály körül, akik csak énekeltek: „Legyetek jók, ha tudtok”.
Kissé odébb tőlük, kisgyerek játszott egy kutyával, esetlen mozdulatokkal dobálta neki a labdát, szülők és gazdik mosolyogva figyelték azt, ahogy a kutya próbálja kitalálni, hogy a két-három éves gyerek hova fogja elhajítani a labdát, az esetek többségében nem sikerült neki: éppen az ellenkező irányba futott, mint amerre a labda repült. Volt olyan is, amikor a kutya észre se vette, hogy elrepült a labda, a gyerek kezét nézte tanácstalanul, hiába mutatták neki az irányt a gazdik, a szülők, ő csak állt a kislánnyal szemben, és nem értett semmit. Kis idő múlva jött egy másik kutya is, beszállt a játékba, most már két kutya futott három irányba az egy labda után. Jótékony káosz alakult ki, melyben úgy tűnt, hogy a gyerek, a két kutya, a labda négy helyen is tartózkodott egy időben: lobogó fülek repkedtek, a kutyák egymáson bukdácsoltak, labdák pattogtak a füvön, közben a háttérből ez szólt: „Legyetek jók, ha tudtok”.
Még én is letettem a könyvet a kezemből, és azt gondoltam, hogy ez lehet a világ közepe, hogyha netalántán eljön az a pillanat, amikor kihal az emberiség, ez itt fog megtörténni, a Köztársaság tér közepén. Amikor már a vasútállomás is lángokban áll, amikor világ másik részét már felfalta a sötétség, a káosz, akkor ez lesz a legutolsó menedék, ahol egykor gyerekek énekeltek. Ide menekül majd az utolsó ember is, felnéz a csillagokra, és azt mondja, jó volt itt élni ezen a bolygón, köszönünk mindent, aztán befordulnak a Rét utcáról a marslakók vagy az alienek vagy a két lábon járó leopárdok, melyek csontbunkót tartanak a mancsukban, hogy bevégezzék azt, amit a Föld többi részén elkezdtek.
Hozzászólások