1956. november 2-án pénteken, két nappal a szovjet csapatok bevonulása előtt délelőtt szintén ott tolongtunk a főiskolán aggódva, lesve a híreket, amikor egy ember futva érkezett segítségünket kérve az Egri Katolikus Papnövelde Intézetből, hogy azonnal menjen valaki az egyik osztály fiait lecsendesíteni. Miért? – kérdeztük.
− A fiúk ki akarnak törni az intézetből, hogy fegyverhez jussanak, mert ők harcolni akarnak. Tudják, hol van az AVH fegyverraktára, azt akarják feltörni.
Mi bizony igen-igen megrettentünk. Ez már fele se tréfa gondoltuk, és a vezetőink is gondterhelten sóhajtottak.
− El kell menni azonnal valakinek küldöttként, hogy lecsendesítse őket! – jelentették ki határozottan a forradalmi bizottság vezetői! Meg kell védeni a várost, de nem a forrófejű meggondolatlan fiatalok által! Itt nem folyhat vér. Minden lépést meg kell gondolni. Nem Egerben dől el az ország sorsa, hanem a fővárosban. Beszélni kell a fiúkkal! Meg kell minden áron akadályozni, hogy kitörjenek! Menjen el oda két fiatal és beszéljen a fejükkel, csillapítsa le őket!
Igen, ámde senki, de senki nem akadt, aki vállalta volna, hogy elmenjen és megoldja ezt a feladatot. A vezetőket szorosan körülálló fiúk, lánytársaink egyike se akart jelentkezni. Ment az egymásra mutogatás, biztatás hosszan, mert mindenki érezte a feladat súlyát, kockázatát. Igaz az is nyilvánvaló volt, hogy valakinek mégis el kell mennie!
Hosszú győzködés után végül rábeszéltük az egyik jól megtermett testnevelőszakos felsőbb-éves fiút, hogy vállalja ezt a megbízatást. Nehezen, de kimondta az igent, de kijelentette, hogy egyedül nem hajlandó elmenni. Jöjjön még valaki! Megint elkezdődött az alkudozás, hogy ki menjen vele. Valahogy észrevétlenül eltűntek közülünk a fiúk, és azon vettem észre magam, hogy rábeszéltek: „menjek én el vele!” Azt gondoltam: végül semmi bajom nem lehet, a fiú fog beszélni, én lányként csak kísérő személyzet leszek.
Elmentünk együtt a nagy katolikus épületbe. Készségesen – tele izgalommal – kalauzoltak minket a problémás osztályhoz. A folyosóra kiszűrődő indulatoktól fűtött zaj jelezte, hogy megérkeztünk. Bekopogtunk, majd benyitottunk.
Amikor kitárult az ajtó elcsendesült az osztály. A fiúk előtt egy alacsony, vézna, öreg tanár állt. És a fiúk? Látványuk visszahőkölésre késztetett minket. Elsápadtunk. Miért? Minden fiú – miközben felálltak – két kezükkel megragadták a padjuk szélét oly mozdulattal, mint a vadállat áldozatára ugrása előtt, hogy széttépje. Így néztek velünk szembe.
A fiú, akivel mentem, annyira megijedt, hogy azt hittem, ott rögtön összeesik. Nem tudott szólni. Engemet is hatalmába kerített a kiszolgáltatottságunkból adódó, felénk-sugárzó halálfélelem. Kétségbeesetten felüvöltöttem magamban: „Isten, segíts!” És… és… meg tudtam szólalni.
− Fiúk! … A főiskoláról jöttünk… A forradalmi bizottság vezetői üzenetét hoztuk… Együtt érzünk veletek… Bízzatok bennünk!… Nem szabad elhamarkodottan cselekednetek. Nem itt, hanem Budapesten dől el a forradalom ügye.
− Ha nem csináltok semmit, árulók vagytok! – kiáltották felugorva a hátsó padsor fiai. – Igenis árulók vagytok!
Éreztem, hogy megremeg a lábam, fogy az erőm.
− Fiúk! – kezdtem újból rekedten. Ha harcolni kell, mi is megyünk, de értsétek meg, itt Egerben meggondolatlanul nem folyhat vér, csak a végső esetben. Számíthattok ránk és okos vezetőinkre!
Valami ilyenféléket mondtam, mire lassan csitult a morgás, kiabálás, csak az epés megjegyzések suhogtak felénk:
− Majd meglátjuk! Kíváncsiak vagyunk, hogy mire lesztek képesek! Bezzeg a budapesti egyetemisták mások!
Aztán az idős tanár szólalt meg, beszélt remegő hangon csillapítón, de okosan, hangoztatva a belénk vetett bizalmat.
Ezután érezni lehetett az érzelmi lecsillapodás csendesedését. Én megfogtam a társam kezét és elköszönve kijöttünk a teremből. Amikor becsukódott mögöttünk az ajtó, nekidőltünk némán a folyosó falának, hogy feloldódjon halálfélelmünk.
− Ezek a fiúk kis híján fel is koncolhattak volna minket… ha nem jön szó a számra! – jegyeztem meg halkan a társamnak. Ő nagyot sóhajtva csak annyit mondott: „szentigaz.” Amikor visszafele indultunk még kiegészítette: „Köszönöm, hogy helyettem beszéltél.”
Visszasiettünk a főiskolára, hogy beszámoljunk a küldetésünkről. Közben magamban
Megköszöntem az Istennek, hogy erőt, bátorságot adott, hogy felül tudjak emelkedni ijedtségemen, számba adta a csitító szót és megmentett mindkettőnket a fiatalok dühétől.
*
Akkor nem is sejtettem, hogy ezt az indulatcsitító tevékenységemet tíz héttel később izgatásnak fogja megítélni a fegyelmi bizottság, amiért börtönt vagy akár halált is kaphattam volna abban az időben.
Hozzászólások