álmom óceánján
futtattam zátonyra
magam magam
ott
hol a kéklő mélység
éles szirteken törik meg
s tarajos hullámok hada
gyepálja kezdetek óta
szüntelen
partra vetett testem
halfarkasok csipdesik
fehér lelkemet is
vér lepi el
fövenyen aszalódó
porhüvelyem
érzéketlenné vált e világra
remegő szempillám
sem véd már
látomásaim ellen
vad álmom dagálya lassan tetőzik
majd apályba fordulva
sodor magával
a nyílt víz
végtelen szabadsága felé
mardosó félelem
üvölt bennem
fuldokolva úszok
de fogva tart
magával ragadva húz
egyre beljebb
majd a mélybe ránt
nyakam eltűnik
kopoltyúm s pikkelyem
új távlatokat nyit
seregnyi játszótárssal
keringünk egyre szűkebb körben
majd pléhdobozba zárják
olajban fürdő testünk
innen már nincs menekvés
kegyelem Mindenható
még élek
sikolt fel elmém
ekkor
monoton bádoghang harsan
Újpest Központ
Végállomás
Hozzászólások