VI.3.
Felsőkövesden a szolgálati lakásomban járkálok és méricskélem, hova férne el egy kétszemélyes heverő a középső szobában, már el is képzelem, milyen jól fog kinézni a fatüzelésű kerek vaskályha mellett, hogy télen milyen nagy szolgálatot tehet ezzel a közelséggel. Tervem tetszik a gyerekeimnek is, ebben a lakásban a közeli rokonokkal együtt kényelmesen elférünk látogatásaik során. Mintha a nagy örvendezés közben megfeledkeztem volna a tanításról, összekapom magam és rohanok a folyosón előre, mert ott van az egyetlen tágas osztályterem, ahol már nem csak az alsó, hanem a felső tagozatosokat is én tanítom 1-8-ig. Élvezem a helyzetet, bár sok munkával jár a felkészülés, a reál tárgyakra több időt kell fordítanom, de örömmel teszem, mert a pusztai gyerekek nagyon fegyelmezettek és hálásak minden jó szóért. Az év utolsó heteiben járunk, amikor jön egy osztályfelügyelő, nézi a naplót és a tankönyvet, meg a gyerekek füzeteit, főleg az irodalommal van elfoglalva, azt mondja, nagyon keveset tanítottam az orosz irodalomból, próbáltam meggyőzni, hogy a tanmenetben előírtnál is többet tanítottam, szúrós szemmel néz rám és kérdezi, melyik verset elemeztük utoljára – mondani akarom erősen, de nem jut eszembe a vers címe.
V.30.
Volt gimnáziumi osztálytársamat látogatom meg egy takaros kis tolnai faluban, gondoltam örülni fog, ha felköszöntöm születése napján. Ízléses, új építésű házban és a kert virágaiban gyönyörködök egy darabig, aztán becsengetek a kapun, ám egy lélek sem jön ki, hogy üdvözöljön, és beinvitáljon a házba, kétszer még be is kiabálok, de csak egy fekete kutya jön elő a házából és ugatásba kezd, akkora hangzavar támad, hogy a szomszédok kijönnek a járdára, tőlük kérdezek a háziakról. Azt mondják, hogy ezek munkamániások, lehet most is dolgoznak valamelyik földjükön. Miközben beszélgetünk, megjönnek a háziak, a férj eltűnik, osztálytársnőm rezzenéstelen arccal, kimérten üdvözöl, betessékel a tornácig, ott egy fonott karosszékbe ültet és megkérdezi, hogy megkínálhat-e kávéval. Jól esne, mondom és megköszönöm kedvességét, amíg kifő a kávé, ő zöldségféléket tisztít, mert főzni készül. Kérdéseimre ímmel-ámmal válaszolgat, érzem zavarja a jelenlétem, megkérdezem mikor indul busz Dombóvárra, azt válaszolja nemsokára, ha igyekszem, akkor elérem a járművet. Szinte megkönnyebbül, amikor kilépek az utcára, egy fehér margarétával integet…
IV. 9.
Egy kórház műtőjében hárman várakozunk műtétre. Érezni a levegőben a félelmet, ezért feszültségoldó beszélgetést indítványozok, jól reagálnak a betegtársak, ismerkedünk egymással, meg a betegséggel, ami miatt idekerültünk. Meg kell állapítanom, hogy szimpatikusak, mondhatni nagyon jó fejek betegtársaim, felszabadult, tartalmas beszélgetés közben nevetgélünk, kibírnánk operáció nélkül is egy kórteremben néhány napig összezárva. Jókedvünket egy marcona, zöld sapkás, bemosakodó orvos szakítja félbe, odaáll a fejem mellé, és azt mondja, maga volt a leghangosabb, ne féljen, mindjárt elcsendesítem, – kérem, várjuk meg az én orvosomat, nem kapok választ, hiába minden könyörgés, elkapja kezem és kapom a vénás altató injekciót…
IV.12.
Már megint iskola. Helyettesítenem kell technika órán az alagsori technika teremben. Nem szeretek a felsősökhöz bemenni, idétlenek és fegyelmezetlenek, mondjuk, amíg aktívan tanítottam, nem okozott gondot a kamaszok tanítása, de most ennyi év kihagyás után hogy boldogulok velük, köztük? Egész jól fogadnak a hetedikesek, valamilyen szerelési műveletet kellene megtanítanom, de csak kellene, mert a szerszámok nevét sem használati módjukat sem tudom. Valami fából kellene előállítani az előírt munkadarabot. Érzem meghaladja képességeimet a feladat, köhögési rohamot kapok a szörnyű pániktól, egyik fiú elszalad a tanáriba és visszatér egy lófarkat viselő, viháncoló férfi tanerővel.
Sétálok iskolám folyosóján. A tablókról cinkosan mosolyognak rám egykori tanítványaim. Nagyon büszke vagyok rájuk.
IV.14.
A kőbányai utcák valamelyikén fedezem fel az eddig látott virágok legszebbikét. A virágok a ház előtti betonon balkonládákban zöldellnek, annyira nézem a növényeket, hogy a gazda azt mondja, válasszak, kapok egyet közülük. Örömöm határtalan, végre szép lesz az erkélyem igazából, nem úgy mint néhány évvel ezelőtt. Akkor gyönyörű egy méteres tuját kaptam születésnapomra, mely nagy bánatomra három hét elteltével hirtelen megbarnult és kifordult az óriás kaspóból, nem volt gyökere, ismerősem azt mondták, hogy csak úgy zölden dughatták be a földbe a szélhámos eladók a kis tuját. Most szinte vigaszul érkezett ez az igazi gyökeres gyönyörűség, ki is választom hirtelen az általam legszebbnek tartott virágcsodát, próbálom felemelni, de nem tudom, hiába erőlködök, mintha odaragasztották volna a betonaljzathoz…
IV.17.
Nem tudom az ember nevét, de együtt járunk a klinikára. Mindig mellém telepedik le a fehér fémszerkezetű padra ez még nem zavar, ám ezen himbálódzik, az órákig nyúló várakozások során, ilyenkor berezonál a három személyre szabott pad, s mi, a mellette ülők akaratlan mozgásra kényszerülünk, így még rejtvényt sem tudok fejteni. Már többször is igencsak marcona képet vágtam s ráncoltam szemöldököm az ideges idegenre, aki ilyenkor néhány percig nyugton maradt. Most csupán ketten várakozunk, ám mintha sötét búvárruhában üldögélne az emberem, csupán a búvárszemüveg hiányzik a szeméről. Látja csodálkozásom, ekkor szólal meg közös várakozásunk közben először – ugye milyen jól nézünk ki ebben a szerkóban? – megtapogatom magam, tényleg rajtam is ilyen öltözék van, soványabbnak tűnik a szoros gumiruhában, mondja az idegen, majd előveszi okostelefonját és több fényképet készít rólam.
IV.18
Lomtalanítok otthon, kipakolom a szekrényeimet, szekrények tetejéről leszedem a barna óriás dobozokat, meg kellene szabadulnom egy csomó felesleges, divatjamúlt holmitól, apró kacatoktól, hiába pakoltam ki, minden darabhoz fűződik emlékem, végül semmit sem tudok kidobni, ülök a káoszban a szoba közepén…
IV.22.
Szép teraszos domboldalon nyitom szét a fém ruhaszárítót. Örülök, hogy végre melegen süt a tavaszi nap, hogy kiteregethetem a rengeteg frissen mosott ruhát, külön szerencsének tartom, hogy jó csiptetőket hoztam magammal, nem pattannak ketté az első mozdulatnál, nem mondja fel egyik sem a szolgálatot. Érdekesnek tűnik a házból nézve a domboldal, a zöldben vakító fehér és színes ruhák, különös mintát képeznek, mintha óriás tulipán nőne a zöldben…
V.6.
Egy ismeretlen kis faluban nyomorúságos körülmények között, hosszú vályogházban élek fiaimmal a faluvégen. Gyermekeim még kicsik, igyekszem őket minden lehetséges jóval, vitaminokkal ellátni, ezért szorgalmasan művelem a házhoz tartozó kertecskét, van abban mindenféle zöldség, néhány gyümölcsfa is jól terem. Mire élvezhetnénk munkám gyümölcsét, mindig ellopják reggelre a megérett termést, gondolom a rendőrséghez fordulok, hátha segítenek elkapni a tolvajokat. Azt mondják az utcabeliek, itt nincs rendőr, a közeli városból látogatnak errefelé néhanap.
Hozzászólások