Kopogtattak.

– Tessék! – kapta fel a fejét a hírneves főszerkesztő, éppen kávézott, s ilyenkor nem szerette, ha zavarják.

Fáradt tekintetű ember lépett a szobába.

– Elnézést a zavarásért. A főszerkesztő elvtársat keresem.

– Parancsoljon, én vagyok.

– Bárány – mutatkozott be sután a váratlan látogató. – Bárány Béla, kérem tisztelettel.

– Harsányi. Milyen ügyben keres?

– Hogy milyen ügyben? Hát… izé… hogy is mondjam…?

– Röviden – nyomta szét cigarettáját Harsányi. – In medias res.

– Hogy tetszett mondani?

– Térjen a lényegre, kedves…

– Bárány, kérem tisztelettel. De ha zavarok…

– Csak mondja bátran! – erőltetett arcára némi mosolyfélét. – Mi mindenkit meghallgatunk. Szeretne panaszt tenni?

– Isten őrizz, én csak egy… novellát hoztam – kurkászott elő a férfi egy gyűrött kéziratot.

Hiába, a szerkesztőségi munkának is vannak árnyoldalai! Egyszer torzonborz alak robbant a szerkesztőségbe, összevissza gesztikulált, és felemelt ököllel követelte, írjanak azonnal részletes tájékoztatást korszakalkotó találmányáról, amely bármely sörényes lényt tizenöt másodperc alatt örökre megkopaszthat. Ahogy elnézi, ez a Bárány sem éppen bárány, bár eddig csak bégetett inkább. De ki tudja, hogy a hamu alatt mi minden pislákol még.

– Tegye le, majd elolvassuk.

– Köszönöm – rebegte Bárány hálálkodva, zavartan állt egyik lábáról a másikra, aztán valahogy mégis bátorságra kapott.

– De nem lehetne most, kérem tisztelettel?

– Sajnálom – emelkedett fel Harsányi. – Keressen meg úgy egy hét múlva.

Bárány elborultan nyúlt a zsebébe, mire a főszerkesztő sietve megkérdezte:

– Rövid?

– Tíz oldal.

– No, nézzük! – rogyott vissza gyanakvóan.

De semmi sem történt. A férfi továbbra is félszeg és előzékeny maradt, csupán a zsebkendőjét rántotta elő.

– Foglaljon helyet, kérem!

Bárány megkönnyebbülten foglalt helyet.

– Tetszett? – óvakodott elő a kérdéssel, miután a főszerkesztő végignyargalt a novellán.

– Maga erdélyi?

– Miből tetszik gondolni? – lepődött meg a férfi.

– Egyszerű: aki ilyen… hm… stílusban fogalmaz, az csak erdélyi lehet. Disszidált?

– Igen.

– Miért?

– Mert… Nem tudom, meg tetszik-e érteni, de én nem szeretek, és nem is tudok tapsolni.

– Ismeri a magyar himnuszt?

– Egy picit.

– És a románt?

– Elénekeljem?

– Köszönöm, majd alkalomadtán. Háza, autója volt-e?

– Csak reumám, de az most is megvan.

– Mestersége?

– Suszter.

– Párttag?

– Voltam, amíg egy mondat ki nem csúszott a számon.

– Nevezetesen?

– Éhes vagyok.

– Aha! Utána?

– Kizártak.

– Értem. Aztán mondja, miről szoktak beszélni egy-egy pártgyűlésen? Például maga, még mielőtt kizárták volna? – csóválta meg a fejét a főszerkesztő.

– Megköszöntem szeretett főtitkárunk értékes tanácsait, melynek révén soha nem látott fejlődésnek indult a cipőfelsőrész-készítő ipar, továbbá pártunk és kormányunk áldozatkész fáradozását, amiért a fény századába vezetnek, és új házakat, agráripari központokat építenek nekünk. Végül megfogadtam, hogy igyekszem méltó lenni a bizalomra, ezért a jövőben még jobb, selejtmentesebb cipőket készítek.

– Brávó! – tapsolt a főszerkesztő. – El tudom képzelni, hogyan beszélne akkor, ha még tapsolni is tudna. Ha így folytatja, nálunk akár miniszter is lehet.

– Viccelni tetszik?

– Ahogy vesszük – mormogta sötéten. – Én mindenesetre sikert és kellemes beilleszkedést kívánok. Vegyen magának kocsit, és csináljon néhány gyereket.

– Nagyon szívesen – élénkült meg a derék cipészmester. – Tej van, gyereksegély jár. Csak a menyecske hiányzik – kacsintott hamiskásan.

– Hát csak igyekezzék, igyekezzék! Ami a novelláját illeti, egyelőre elég csiszolatlan, stílusa dagályos és itt-ott magyartalan, szereplői vértelenek, s a mondanivaló is hiányzik – fejtegette Harsányi tárgyilagosan. – A maga helyében előbb a nyelvtant tanulgatnám, hozzá helyes­írást, aztán stilisztikát. Másrészt próbáljon jobban feloldódni. Azonosuljon a hőseivel, de függetlenítse is magát tőlük, különben sosem tud különbséget tenni aközt, amit ír, és aközt, amit csak gondol. Ez az első írása?

– Legalább a tizedik – szontyolodott el az erdélyi. – De még egyetlen sort sem közöltek – vallotta be őszintén. – Pedig milyen kínnal, verejtékkel írtam, minden szót megrágtam, kérem tisztelettel. Hasztalan, hol a szavakat kevertem össze, hol a gondolatok sántítottak.

– Mégis írt.

– Írtam.

– De hát miért, ha csakugyan annyi kínba, fejtörésbe került? Kényszerítették? Miért nem olvasott, ült be egy moziba inkább? Vagy ilyesmik nem érdeklik?

– Dehogynem.

– Különös – töprengett el a főszerkesztő. – Tulajdonképpen miről írt?

– Hogy egyszer Erdélyben is tanítsák a magyar himnuszt – húzta ki magát a görnyedt cipészmester –, s ne kelljen többé tapsolni, ha lélegzeni akarok.

– Nocsak! – nézett nagyot a hírneves főszerkesztő. – Nem is olyan buta ez a jámbor suszter. Azt hiszem, kezdem pedzeni, miért kérődzött maga minden mondat után – jelentette ki fokozódó respektussal. – Remélem, nálunk nem lesznek problémái.

– Remélem – gyúlt ki az erdélyi arca. – Az biztos, hogy eddig csak jót tapasztaltam, sőt… Mintha az idő is szebb lenne, itt kevesebb a felhő, több a világosság.

– Nálunk.

– Bizony, mert ha a nap nem süt, ott a villany, ugye, nem úgy, mint odaát a „fény országában.” A lakosság békés, sorba sem áll senki, mert mindent megkap a hústól a képmagnóig.

– Nálunk.

– Igaz, hogy drágán, de hát dolgozni kell, s akkor lesz hús is, kérem tisztelettel. Nézze ezt az öltönyt! – mutatott komoran kopott ruhájára. – Tíz éve nyüvöm, de esküszöm, nem sokáig. Legközelebb frakkban és Ladán jelentkezem maguknál.

– Ámen. Ezek szerint feladja, mármint az irodalmat, s a stilisztika helyett most élni tanul.

– Szó sincs róla – válaszolta szinte sértődötten. – Az irodalom nekem mindig szívügyem volt. Egyetemem ugyan nincs, egyet-mást azért megtanultam. A kaptafánál. De ami késik, nem múlik. Egyszer az irodalmat is megtanulom – fogadkozott ünnepélyesen –, és írok egy könyvet a magyar valóságról.

– Máris? – hökkent meg a hírneves főszerkesztő. – Tulajdonképpen mióta él itt, kedves Bárány mester?

– Két hónapja.

– Gratulálok. Én ötven éve ízlelgetem, mégis analfabéta vagyok hozzá.

Teltek a napok. Elmúlt a nyár, az ősz anélkül, hogy Bárány jelentkezett volna. Már jól benne jártak a télben, amikor a főszerkesztő egy részegbe botlott.

– Hülye!

– Bo… bocsánat! – dadogta a toprongyos férfi.

– Bárány úr! – rezzent össze Harsányi az ismerős hangra. – Nem ismer meg?

– Nem, de ha fizet egy fél decit, akkor megismerem.

– Menjünk! – invitálta egy bárba rövid habozás után. – Hogy van? Meséljen! Merre dolgozik most? – bújt ki belőle a kíváncsi publicista.

– Sehol.

– És a Lada? Ha jól emlékszem, azt mondta, legközelebb frakkban és Ladán jelentkezik nálunk.

– Nincs semmiféle Ladám. Az istenit, hát kinek néz maga! Csavargó vagyok, most ez a mesterségem, passz – felelte a férfi tompa tekintettel.

A főszerkesztő szívébe szánalom suhant. Szegény tróger! Vajon tényleg nem ismert meg? Egyáltalán mi történt vele, hogy idáig jutott? – találgatta megindultan. Ahogy elnézi, ez nemcsak a kaptafát, a tollat is rég sutba vágta, s vele együtt álmait egy magyar, új világról.

A romániai menekültek ügye nem sokkal ezután napirendre került, egységes politikai programmá vált, melynek értelmében valamennyi disszidens menedékjogot kapott. Megalakult az Erdélyi Szövetség, mindez akkor, amikor maga Magyarország is kátyúba zuhant. A gazdaság pangott, nőtt a munkanélküliség, infláció. Ugyanúgy, mint az erdélyi Kárpátok között is.

Harsányi sajnálkozva gondolt vissza az egykori suszterre, aki előbb egy maga teremtette írói világba, majd hozzájuk menekült.

Egy nap ajánlott levelet kapott. Bárány írta. A borítékban maszatos füzet lapult. Új világ – silabizálta a hírneves főszerkesztő.

Hanem a füzet abszolút üres volt.

Megosztás

Tweet