Ez a december eleji nap se kezdődött másképp, mint a többi, a mi hét és fél – sőt, már majdnem nyolc – hónapos macskalányunk, Durci, mégis olyan furcsán viselkedett, mint egy igazi tinédzser. Föl-alá futkosott a szobában, akár a kerge birka. Elbújt az ágy alá, aztán hirtelen előugrott, fölrugaszkodott a székre, az asztalra, elkapta a fürdőköpenyem övét, annál fogva húzott volna valahová.
– Hagyj engem békén, Durci! – mordultam rá. – Nem látod, hogy még az álmot se mostam ki a szememből? Könnyű neked, bagoly fajzat. Egész nap csak szundikálsz a heverőn. Csoda, hogy éjszaka meg nem tudsz mit kezdeni a felgyülemlett energiáiddal? Látom, már megint kipakoltad a varródobozt. Szanaszét hevernek a lakásban a cérnaspulnik. Na tessék, most is ráléptem egyre… – Odébb rúgtam a cérnát, amit ő játéknak vélt. Utána rugaszkodott, a szájába vette, földobta a levegőbe, s akkorát pofozott belé a mancsával, hogy méterekre elrepült. Utána eredt, s végigpaskolta a szobán.
– Hát ez az – állapította meg később állatszakértőnk, a szomszéd Manci néni. – Olyanok ezek a fiatal macskalányok, mint a mérgezett egér. Kiszámíthatatlanok, hisztisek. Hallom, még azt is megengeditek neki, hogy a szekrény tetején rendezze be a tánciskoláját. Meg vagytok ti buggyanva! Söprűt a hátának, és menjen a padlásra egerészni! Egy igazi élelmes macska enni se kér, eltartja magát.
– Rendben van – vettem a védelmembe Durcit –, de hát hol talál egeret ez a szerencsétlen jószág? Ha csak az állatkereskedésből nem veszek neki, az egész várost átkutathatja, akkor se talál.
– Na látod – zárta rövidre a vitát a szomszédasszonyunk –, ezért tartok én kutyát.
– A szekrény teteje az tényleg igaz – vallottam be töredelmesen –, de onnét azért mégis csak könnyebb leszedni, mint mondjuk a fa tetejéről… Arról nem is beszélve, hogy ha meglátja az összehajtogatott újságot, azonnal lejön, pedig a nejem mindössze kétszer fenyegette meg vele.
– Az én kutyámnak meg se kell mutatni, mert még soha nem mászott föl a szekrény tetejére, pedig jóval nagyobb, mint a ti macskátok. Hát ez az alapvető különbség, de hát beszélhetek én neked…
Szóval ott tartottunk, hogy mutatni akart nekem valamit ez a Durci jószág, de így, félálomban nem nagyon akarózott tudomásul venni. Főleg nem mosakodás előtt. Hanem amint kimostam a csipát a szememből, látom ám, hogy ott ül a konyhaablakban és nagy szemekkel bámul kifelé. Mire odaértem, már ugrott is le, rohant a szobába, föl az ablakpárkányra a virágok közé, és meredten bámulta a szomszéd kutyákat. Aztán az udvari ablak következett, ahonnét a madarakat szokta lesni. Ott értem utol, de láss csodát, sehol egy madár. Nem is azokat nézte ő, nem azok izgatták a fantáziáját, hanem a nagy, nagy fehérség. Az egész kert, a fák, a bokrok, az egész világ, ameddig a szem ellát, egy óriási, összefüggő fehérség. Olyan, mint egy hatalmas lepedő. Honnét? Hogyan kerülhetett oda? És vajon ezzel is lehet játszani, lehet bújócskázni benne, mint esténként szokott a gazdival? Ez is olyan puha, meleg, mint azok a párnák, amelyeket esténként elővesznek az ágyneműtartóból, reggel meg visszarakják? Egyszer ő is elbújt köztük, aztán sötét lett, és sokáig kellett nyávogni, mire megtalálták.
Valami hasonlókat gondolhatott Durci, és nagyon csiklandozta a fantáziáját az a valami, amiről még nem tudta, hogy az a hó, amelyik előbb-utóbb minden télen belepi a világot. Ez volt az első hó. Nekem az első ezen a télen, neki az első életében. Az első tél, az első hóesés. Megsimogattam hát a buksi fejét, összedugtuk az orrunkat, s megígértem neki, hogy megmutatom, milyen is ilyenkor a kinti világ.
Felöltöztem, fölvettem a téli bakancsomat, meg a meleg sapkát, és odaszóltam a cicának:
– Gyere, Durci, kimegyünk a kertbe!
Jött is első szóra, ahogy szokta, egészen az ajtóig. Amikor kinyitottam az előszoba ajtaját, s besurrant rajta a hideg, északi szél, az én cirmos cicám megtorpant, szemrehányóan nézett rám, aztán sarkon fordult és visszaballagott a szobába a radiátor mellé. Hogy mit gondolhatott magában, azt most inkább ne forszírozzuk.
Én viszont szavatartó ember vagyok. Ha megígérek valamit, azt be is tartom. Utána mentem, elkaptam, a karomba vettem, s elindultam vele lefelé a lépcsőn. Ne gondolják rólam, hogy kegyetlen vagyok. Nem akartam én semmi rosszat Durcinak, csupán megmutatni neki, milyen is testközelből a hó. Mert mesélni sok mindent lehet, de semmi sincs olyan meggyőző, mint a személyes tapasztalat. Letettem hát az udvar közepén egy bokor alá, amit még nem lepett be a hó, előre mentem a szaletlihez, és odaszóltam a havat kóstolgató, mancsával paskolgató macskának:
– Gyere ide, Durcikám! Gyere kis cicám, próbáld ki a havat!
Nekiindult, tett is vagy két-három lépést, aztán a mancsát rázva visszafordult és elkezdett táncolni a bokor alatt. Mérgében bele is kóstolt a nagy, hideg fehérségbe, aztán úgy prüszkölt tőle, mint a versenyló a derbi után.
– Ejnye, Durcika, ne kényeskedj már! – próbáltam bátorítani a biztos fedél alól. – Gyere szépen, kapsz enni! – Lódítottam, mert semmi ehető nem volt nálam.
Az étel említése serkentően hatott rá, bár nem lehet azzal vádolni, hogy pákosztos lenne. Mindig beosztja, amit a tányérjára teszünk. Addig-addig biztatgattam, csalogattam, míg nagy nehezen csak nekiindult a hónak. Nagyot ugrott, aztán két lábra ágaskodott, mint az ürge, amikor a lyukból kibújva szemügyre veszi a terepet. Igen ám, de akkor meg a hátsó lábait, meg a farkát hűtötte a hó. Újra szökkent egyet, prüszkölt, a lábait rázta – talán még káromkodott is magában –, s újra a szökellés. Így jutott el hozzám, s keserves, szemrehányó nyaffantások közepette foglalta el a helyét a kerti székben. A karomba vettem, összedörzsöltük a homlokunkat, és elindultam vele föl a meleg szobába. Azóta csak az ablakból bámulja a havat és nem irigykedik a szomszéd udvar havában futkározó, csapzottan csaholó, nagy fehér kutyára.
Estefelé, amikor hazajött a feleségem, elmeséltem neki Durci esetét az első hóval. A macska éppen a tévé előtt ült a fotelban, és a képernyőt bámulta. Nem tudom már, miről szólt a történet, csak azt, hogy gyerekek hintáztak benne. Ahogy lengett a hinta jobbra- balra, úgy ingatta a fejét a macska is. Aztán gondolt egyet, odament és rápaskolt a mancsával.
– Figyeld már, ez a Durci nézi a tévét! – mondta a nejem. – Vajon mennyit képes fölfogni belőle?
– Azt nem tudom, de azt látom, hogy feltehetően varrónőnek készül, mert már megint begyűjtötte a cérnákat.
– Majd adok én neki cérnát – fenyegette meg nevetve. – Ha rossz lesz, kikészíttetem a bőrét és megvarratom sapkának. Tudod, milyen jó meleg, selymes tapintású sapka lesz belőle?
Még szerencse, hogy ő mondta, mert ha bárki mástól hallja ezeket a szavakat, biztosan kikaparja a szemét a macskája védelmében. Még hogy Durci?! Ez az ártatlan kis jószág, akinek olyan fehér a lelke, mint az első idei hó?!…
Hozzászólások