Az 1956-os forradalom vérbefojtása után, bizony nem találtam otthon a helyem. Mindig azt lestem, mikor jön már a hír, hogy újra indul az Egri tanárképző Főiskolán is a tanítás. Tébláboltam naphosszat keserű szájízzel a megváltozott politika hétköznapi közegében, melyre a nép részéről a mély hallgatás volt a válasz. A hosszú ténfergés után végre indult az iskola és én utazhattam vissza Egerbe tanulni. Szolgai riadtsággal érkezett velem együtt minden társam. A levert forradalom személyes és hallott eseményei szűkre szabták beszélgetéseinket. Boldogan köszöntöttük egymást egy kedves szőke magyar szakos leánnyal, akivel olykor találkoztam a helyi református bibliakörben és napközben is gyakran jót beszélgettünk. Teológus volt a vőlegénye.
Alig helyezkedtünk el, elkezdődtek az előadások, amikor egy-két nap múlva kézhez kaptam legnagyobb meglepetésemre egy felszólító papirost, hogy ekkor és ekkor jelenjek meg a fegyelmi bizottság előtt! Megrökönyödtem. Tudtommal semmi olyat nem tettem, ami indokolta volna, hogy fegyelmi elé állítsanak. Minek ez a megidézés? Próbáltam kitalálni egy-két társammal az okát, de sehogy se tudtam megfejteni a miértjét. Számba vettem a főiskolai eseményeket, hogy talán másokkal kapcsolatos dolgok felől akarnak faggatni? Ám a társaim is széttárták kezüket. A rejtély makacsul fennmaradt kérdésként a levegőben.
Két nap múlva a folyosón találkoztam azzal a magyar szakos leánykával, akivel már előzőleg igen megkedveltük egymást. A fal mellett lépkedett, leeresztett kezében kisalakú könyvvel. Intett, hogy beszélni akar velem, így ösztönösen a túlsó oldali ablakmélyedésbe menve okos szemeivel rám nézett.
− Hallottam, hogy fegyelmi elé állítanak. Én sem tudom kitalálni miért, de hoztam egy üzenetet innen – és felemelte oldalvást a kicsi könyvecskét, a bibliáját. – Ne félj! Hagyjad az Úrra a te utadat és bízzál benne!
Igaz lenne, hogy a bizonytalanság és kétséges jövőm fölött nem kell aggódnom? – hitetlenkedtem. Mit mondok a szüleimnek, ha mégis valami nagy baj ér? Annyi sok hazug ember mutogatja mostanság magát! Így vergődtem a kétségeimben.
− Akárhogy is lesz, ne félj! – biztatott. – Emlékszel? Sokat beszéltünk a bibliakörben arról, hogy „akik az Istent szeretik, minden javukra van!”
A bennem háborgó kétségek, félelmek és indulatok hullámai, bizony nagyon lassan simultak el. Az üzenet valahogy meggyőzött arról, hogy aki a hatalmas Isten védelmébe kapaszkodik, annak nem kell félnie.
− Ne félj! – súgta még egyszer mosolyogva és takarásba rejtve bibliáját köszönt és elsietett, mert egy idegen leány jött a folyosón.
*
A fegyelmi tárgyalás napjáig az idő kétségeim hánykolódásában és a „ne félj üzenet” reményében telt el. Végre felvirradt a fegyelmi tárgyalás napja. Fásultan mentem be az akkor már emberekkel teli zajos főiskolai terembe. Elöl hosszú asztal mellé leültek a fegyelmi bizottság tagjai. Voltak vagy nyolcan.
Nem törődtem velük. Lehajtott fővel fohászkodtam az egy igaz Istenhez segítségért.
Aztán csendet kért az elnök és kérdezte az adataimat. Gépiesen kongtak válaszom szavai, majd fontoskodón, nagy nyomatékkal belekezdett az engem érintő vádpontok ismertetésébe.
− Először: Az illető személy klerikális beállítottságánál fogva olyan közösségbe járt, ahol feltételezhető az állam elleni szervezkedésben való részvétele.
− Az ember olyan helyre jár, ahol tanulhat a bibliából meg az okosabbaktól – feleltem rá morgolódó hangon.
− Másodszor: Az illető személy, név szerint Kozári Piroska, első éves rajz-földrajz szakos hallgató felforgató, felbujtó szerepet vállalt, tehát szocialista államunk ellen izgatott az Egri Katolikus Főiskola tanulói között, hogy ők feltörjék az AVH fegyverraktárát, és ott lőfegyverhez jussanak.
Meghallva a vádat úgy felháborodtam a hallottakon, hogy odakiáltottam: „Ellenkezőleg”
− Én oda kíséretképpen mentem éppen azért, hogy lecsendesítsük a fiúkat. Kénytelen voltam én beszélni, mert a társam ijedtében nem tudott megszólalni. Hol vannak azok a fiúk, akikhez szóltam? Miért nem hívták ide őket? Bizonyítsák, ők mondják meg itt, maguk előtt, hogy izgattam vagy csendesítettem őket! Követelem! Hívják ide őket! Ők bizonyítsák a szavaimat!
Felzúgott a terem, és csak igen lassan csitult pusmogássá. Én a koszos, olajos padlót néztem elkeseredésemben, mert átvillant gondolataimban a keserű jelen, hogy izgatásért akkor gyorsan kioszthatják a súlyos börtönítéleteket és halált.
− Harmadszorra: – folytatta a fegyelmi bizottság elnöke – a jelenlevő személyt kémkedéssel vádoljuk, mert az illető 1956. október 28-án önként vállalkozott, hogy elmegy a város telefonközpontjába és lehallgatja a telefonbeszélgetéseket.
No, erre a hülye vádra felkaptam a fejem és végignéztem a rajtam bíráskodó fegyelmi bizottság tagjain. Akartam mondani az igazságot, hogy oda társaim unszolására, csak kíváncsiságból mentem, amikor megakadt a szemem az asztalnál ülők utolsó személyén. Ekkor artikulátlan hang tört ki belőlem, és rámutatva, üvöltve odakiáltottam:
− Ha ez bűn, akkor te, aki itt ülsz az asztal végén! Te önként, először vállaltad a megbízatást és velem együtt ott voltál. Te is gyere ide a vádlottak padjára! Te beszéltél egy kommunistával. Te jelentettél a tanárunknak!
Felhorkantak a teremben levők emberek és főiskolás fiatalok. A fiú zavartan feszengett, majd félig felemelkedett a székéről. Láthatóan nem tudta az igazság hallatán, hogy mit tegyen. A fegyelmi bizottság tagjai zavarodottan összehajoltak, méltatlankodva beszélték az ügyem, a tárgyalás hallgatói pedig felháborodottságuk jeleként hangos méltatlankodással tárgyalták a hallottakat. Zúgott a terem.
Végül az elnök hirtelen berekesztette a fegyelmi tárgyalást és közölte, hogy: „Majd értesítjük a döntésünkről.”
Én meg társaim gyűrűjében, a dühömben előtörő könnyeimet letöröltem. A hazug vádak annyira belerágódtak lelkembe, hogy alig hallottam társaim méltatlankodó és együttérző szavait.
Utolsónak hagytam el a termet. Egyedül akartam lenni!
A hideg januári levegő segített kijózanodni keserűségemből. Megmagyarázhatatlan békesség szállt rám. Tudtam gondolkodni.
Itt és most felszínre került mindenki előtt az igazság. Féltem? Nem féltem. Ki mertem mondani az igazságot. Honnan volt a bátorságom? Az Istentől. Hihetetlen, hogyan mentett meg az izgatás és főleg a kémkedés vádjától! Odaültette a fegyelmi bizottságba azt a felsőéves, történelem szakos, köpönyegforgató fiút. Lám, már itt és most nyilvánvalóvá lett, tudom, hogy az Isten az övéit különös módon védelmezi. Ez a fegyelmi tárgyalás ékesen bizonyította.
Hosszan forgattam magamban ezt a megnyugtató felismerést.
Soká bolyongtam Eger utcáin. Nagy kerülővel értem haza a kollégiumba. Lelkembe pecsételődött a felismerés: akárhogyan alakul az életem nincs okom félni. A vas is tűzben edződik!
*
Belső nyugalommal vártam az értesítést. A papíron ez állt:
„Az 1956-os ellenforradalomban való részvétele miatt az ország összes felsőfokú intézményéből kizárva.”
Tehát az ízig-vérig munkásszármazású fiatalnak a szocialista társadalomban az igazmondása miatt tilos tanulni. Nevetséges, bárgyú, hazug társadalmi rendszer. Bizonyára otthon is csak legyintenek rá. Azért összefutott a könny a szememben, amikor szüleim életpályámmal kapcsolatos reménységének szétfoszlására gondoltam.
Hazaérkezésem után, hihetetlen gyorsan kirendelte a Mindenható, hogy egy-két nap múlva már grafikusként dolgozhattam, mert az egyszerű emberek azonnal védőszárnyuk alá vontak. Csodálatos volt átérezni újból azt a csendes együttérzést, összefogást, a levert forradalom után is, ami az 1956-os nemzeti forradalom lelkülete volt.
Akkor még nem tudtam, hogy a grafikusi több éves, gyötrelmes munkám hol fog gyümölcsöződni. És gyümölcsöződött sok ember örömére.
Bizony, amikor a „leprahely” – szintű grafikusi munkahelyem felé menet, ha megláttam az iskolába menő gyermekeket, de sokszor előtörtek bánkódásom könnyei!
Aztán kétévi grafikusi munkám után csodálatosan kirendelődött édesanyám bátorságán, okosságán keresztül a rehabilitációm. Ezután következő 56 éven át boldogan taníthattam az ifjúságot szépre, jóra, becsületes helytállásra. Hogyan? Milyen minőségben? Elárulom. Egy rejtett fiókom mélyén őrzöm 1978-as dátummal a pedagógusi munkámért kapott miniszteri dicséretet, és az 1991-es évben pedig, dr. Andrásfalvi Bertalan aláírásával kiérdemeltem a kiváló pedagógusi emlékérmet, melyet a kísérő okmány is igazol.
Ez utóbbi elismerések helyett büszkébb vagyok a volt tanítványaim gyakori köszönéseire, melyek visszajelzik, hogy az Isten segítségével képességeimmel gazdagítani tudtam életüket.
Hozzászólások