Karácsony másnapján utazom Anyámhoz, istenhátamögötti falumba. Egy középkorú, megtört szemű asszony és leánya ülnek a vasúti kocsiban érkezésemkor. Beszédbe elegyedünk. Kiderül, hogy a lány vidéken élő apjához utazik és ott tölti a téli szünet nagyobb részét. Sűrű tanácsokat osztogat a lánynak, induláskor pedig a lelkemre köti, hogy vigyázzak rá és figyelmeztessem a pincehelyi állomáson, mert ott kell leszállnia.
Ismerem a pillanat tragikumát, a csonka családok szülők között ingázó gyermekeinek a sorsát. Ígéretet teszek, hogy nem feledkezem meg a lányról.
A vonat elindul, a vasúti kocsi hirtelen megtelik kamaszfiúkkal, ami nem is csoda, mert a lány gyönyörű, akár egy szőke angyal.
A fiúk tisztelet- és mértéktudóak a lánnyal is, velem is, és nagyon hamar összebarátkozunk.
A szőke, nagy mamlasz megállapítja, hogy igen jól értek a nyelvükön, ezért gátlás nélkül tudnak velem beszélgetni, és hogy egyáltalán nem hasonlítok konzervatív kortársaimra. Mesélek nekik a fiaimról, akik hozzáedzettek már az ilyen beszélgetésekhez, és a foglalkozásommal járó enyhefokú infantilizmusomról, ami megkönnyíti a kamaszokkal való társalgásomat.
Sokat nevetünk, a fiúk a kedvünket keresik, üdítőitalokért szaladgálnak a büféskocsiba. A szép fekete fiú és a lány között valami elkezdődik. Félrevonulok könyvemmel, legyen övék ez az egy óra. A nagy szőke is rejtvényfejtésbe mélyed. Pincehely közeledik, a fiú és a lány címet cserélnek, cinkosan nézem őket. Sokáig integetünk a lánynak, Dombóváron pedig a két fiú integet nekem.
Sietek az állomás mögötti buszmegállóba, hogy elérjem az utolsó buszt. A buszmegálló üres, idegesen toporgok néhány percig és elindulok vissza az információs irodához. Ünnep lévén éppen zárva! Elkapom az ügyeletes vasutast, aki elkísér az autóbusz menetrendet mutató sárga táblához. Ketten sem igazodunk el rajta. Az egyik távolsági busz sofőrjétől próbálok útmutatást kérni.
– Aranyoskám elkésett, a busz nem várta meg a vonatot, már rég elment.
Magamba roskadok. Nem tudom felfogni. Itt állok huszonkilométerre a falumtól és nem jutok el oda. Elképzelem anyám arcát, már a sírás kerülget.
Két férfi figyeli ide-oda rohangálásomat, tanácskoznak, majd megszólítanak. Megkérdezik mi a baj. Elmondom. Együtt várjuk a taxit. A férfiak intézkednek, megkérdezik mennyiért vinne el a falumba.
– A szemétláda, ennek nincs bőr a pofáján – méltatlankodnak a fülem hallatán. Az idősebb férfi hozzám fordul:
– Van egy ócska Dáciám, nagyon zörög, lehet, hogy fel is mondja a szolgálatot. Próba, szerencse. Üljön be asszonyom! – és betessékel az autóba. Indulunk, amerre haladunk az emberek a fejüket csóválják, mert az autó észbontóan zörög, leszakadt kipufogója miatt.
– Imádkozzon, hogy ne találkozzunk rendőrökkel! – szól hátra a sofőr.
Ők elöl én hátul. Idegenek és biztonságban érzem magam mégis. A házunkig visznek. Előkotrom a pénztárcámat, megkérdezem, mennyivel tartozom.
– Ne sértsen meg bennünket! Örülünk, hogy segíthettünk, na meg karácsony van…-
Először nem tudok megszólalni a meglepetéstől, majd hirtelen ötletem támad:
– Várjanak Uraim! – előveszem két verseskötetemet és a bőrönd tetején sebtében dedikálok. A két férfi csodálkozó arcát lehetetlen leírni. Kezet fogok velük és elindulok befelé.
Szép nap ez a mai. Mennyit kaptam idegen emberektől a semmiért.
Hozzászólások