Az a kis oktondi tigriskölyök a minap megpödörte Leó herceg bajszát. Nem volt az olyan komoly sértés, hogy azonnal le kellett volna harapni miatta a fejét, de hát azt se lehet hagyni, hogy valaki csak úgy ukmukfuk pödörgesse a leendő császár legékesebb szőrzetét. Még akkor sem, ha szegről-végről rokon az illető. Az se mentség, hogy az óvodában történt a dolog. Mi az, hogy nem nyilvános helyen történt az inzultus? Ki meri azt állítani, hogy az óvoda nem nyilvános ház? Ott voltak körülöttük a kis kecskék, a farkaskölykök, a szarvasborjak, a vízicsibék, a parlagi tyúk, meg a fácánkakas csibéi. No, meg azok az örökké hápogó kacsák. Ott volt az óvónő is, az a pöffeszkedő pulyka, akiből a büdös életben nem lett volna pedagógus, ha az a rövidlátó pávakakas nem téveszti össze a nejével. De hát megtörtént a dolog, és hogy mentsék, ami még menthető, az udvari erénycsőszök javasolták Leó császárnak az udvari óvoda élére.
Egyébként Leó herceg nem is vette annyira komolyan a dolgot. megelégedett azzal, hogy kárpótlásul leharapta a kis tigris két körmét, és a farkából egy alig tízcentis darabot. A dadus, a fekete gólya sógornője megpróbálta visszaragasztani, de nem sikerült. Állítólag régi volt a ragasztótubus, és beszáradt a dobozba a kence. Erre aztán a kiskacsák elkezdtek hápogni, amire fölfigyeltek a palotaőrök, és a biztonság kedvéért a helyszínen fölfalták a dadust, meg a takarítónőt. Az utóbbi személyazonosságát azóta se sikerült megállapítani. No, de nem is ez a fontos, hanem az, hogy ne legyenek ellentmondásosak a vallomások.
Az Üveghegyen túli, szél zúgatta nagyerdő minden lakója, a Brillkirályság minden polgára éberen figyelt, és reszketve várta, mi következik ez után. Ha Leó császár felségsértésnek tekinti az ügyet, és kivégezteti Tigris kancellárt, akkor lehet, hogy a medvék, meg a farkasok polgárháborút robbantanak ki. Na már most az a nagy kérdés, hogy ebben az esetben ki az, aki a császár védelmére kel, és ki csatlakozik a medvékhez? No, de még ez se elég. Azt is tudni kell, hogy ki az, aki szárnyra kel, és elhagyja a nagyerdőt.
Szárnyra kelni csak a szárnyasok tudnak, mint például a récék, ludak, galambok. Ezek lesznek az elvtelen erdőárulók. Bezzeg az a szerencsétlen zerge akármekkorát ugrik is, mindig visszahull a sziklára. Legföljebb összetöri a pofáját, de repülni akkor se fog.
Maradnak hát a szárnyatlanok. Szóba se állnak azzal a tovaröppenő, szárnysuhogtató, megbízhatatlan népséggel. Ezeknek nemhogy bajszuk, de még szőrzetük sincs. Mit is becsülhetne bennük egy körmös, patás, négy lábon járó, megfontolt személyiség?
No igen, de hát az a szőrös, patás erdőlakó se egyforma ám! A múltkori császári fogadóórán is bepofátlankodott a trónterembe a birka. Azt bégette, hogy panaszt tesz a farkas ellen, mert az az ordas kifigyeli, hogy ő mikor megy le a jerkéivel a patakra inni, és szándékosan fölkavarja a vizet, hogy ők ne olthassák a szomjukat. Igen, így mondta, hogy kifigyeli őket, meg szándékosan fölkavarja. Mármint a farkas, pedig neki joga van. Ezt már a császár se hagyhatta szó nélkül.
‒ Menj csak birka ‒ mondta. ‒ Majd én intézkedem. ‒ És intett a kancellárnak, hogy sürgősen intézze el az ügyet.
A kancellárnak volt egy unokatestvére, aki ugyancsak tigris volt, és kinevezték az erdő rendőrminiszterének. Ez a miniszter másnap személyesen ment el a patakhoz, ahol a bárányék inni szoktak, és személyesen vette föl a tényálladékot. Olyan közel került az ügyhöz, hogy végül fölfalta az egész családot. A kancellár meg jelentette a császárnak, hogy végleg megoldották az ügyet.
Sokan haragudtak a császárpártiakra, akik kizárólag húson éltek. Állítólag szívből utálták a salátákat, viszont a fűevők soraiból szerezték be a mindennapi betevő falatjukat. Lám, a szarvas, meg a zerge megelégszik a rét füvével, ők meg istennek képzelik magukat, és ragaszkodnak az élő áldozathoz. Erőszakos, vérengző népség… No, de lesz itt még népszavazás!
Amint megtörtént ez a kis nézeteltérés az óvodában, és a kiskacsák világgá fecserészték a történteket, a nagykacsák, meg a többi madár fölültek a fákra, onnét pocskondiázták a patásokat. Csupán arra kellett vigyázniuk, hogy a vércse, meg a sas le ne csaphasson rájuk, mert azok erősen kilógtak a frakcióból.
A patások is sanda szemmel néztek a körmösökre, hiszen gyakran megesett, hogy merő tévedésből közülük szedték az áldozataikat. Egyszer rajta is kapták a tigrist, amint egy gazella tetemét cipelte föl a fára. Ő azzal védekezett, hogy nem is az övé az a gazella, hanem az oroszláné, ő csupán segíteni akart neki, mert egyedül nem tudott fölmászni a fára.
Szóval oda jutott a közhangulat, hogy mindenki utált mindenkit, mert az az ostoba tigriskölyök megpödörte Leó herceg bajuszát.
Tigris kancellár úgy gondolta, hogy talán egy kis ünnepi ajándékkal kibékíthetné a császárt. Elment hát vadászni a barátaival, és két szarvasbikát, meg egy gazellát, no meg két névtelen szárnyast tett le engesztelésül a császár lábai elé.
‒ Elfogadom ‒ mondta a császár, és rögtön el is kezdte ropogtatni a gazella gerincét ‒, de soha többé ne forduljon elő hasonló eset. Küldjétek emigrációba a kacsákat!
Újra béke és csend borult az Üveghegyen túli, szél zúgatta nagyerdőre, de a lakói attól kezdve sanda szemmel figyelték egymást. A földhöz ragadtak utálták a szárnyasokat, a legelészők meg a csontropogtatókat. Leó császár viszont éberen ügyelt a rendre, és a zsebében hordta a bajuszpödrőt.
Hozzászólások