Szürke, ködös, kedélytelen januári nap volt. Kora délután, amikor még nem kezd sötétedni, a szűrt fény átmenet a nappal és az este között. A buszmegállóban várakoztak, kisebb csoport. A többiektől némiképp távol a szépen őszülő, magas, ötvenes férfi, hosszú fekete kabátban. Rózának az tűnt fel, hogy kezében tartotta a Napút című irodalmi folyóirat egy példányát, s a külvilágról tudomást sem véve, elmélyülten olvasott. Szokatlan látvány a külvárosi buszmegállóban – gondolta Róza. Errefelé az emberek ritkán olvasnak, inkább gondolataikba merülve várakoznak, vagy ismerősökkel beszélgetnek.
Míg a férfi fel sem nézve, elmélyülten olvasott, ő leplezetlenül megfigyelte. Kellemes arc volt, szépen nyírott frizura, mely jó fodrászról árulkodott, a kabát és a sál finom anyaga pedig jó ízlésről. Elábrándozott, mi lenne, ha épp egy olyan számot tartana a kezében, amiben az ő versei is megjelentek? A gondolatra elmosolyodott, s éppen abban a pillanatban nézett fel a férfi. Csaknem szemben álltak, elkerülhetetlen volt, hogy egymásra essen pillantásuk.
Egymásra mosolyogtak, Róza félénken, a férfi meglepetten. Ekkor, mintegy varázsütésre, beállt a busz a megállóba, s ők ugyanannál az ajtónál szálltak fel. A férfi előreengedte s mivel egy szabad hely volt csak, testbeszédével jelezte, hogy átengedi neki. Róza leült, ő állva olvasott tovább. Ekkor Róza meglátta, hogy a Napút 2013. márciusi számát olvassa a férfi, s ez a felismerés örömmel töltötte el. Szó még akkor sem esett köztük, csak a testbeszéd, a váratlanul odaajándékozott kölcsönös mosoly: a szimpátia egy parányi megnyilvánulása.
Róza lázasan törte a fejét, hogyan adja a másik tudtára, hogy a kezében tartott folyóiratban ott vannak az ő haikui is. Semmi nem történt, rövid volt az út, csupán néhány megálló, amit azzal a busszal utazott, reményét vesztve készülődött leszálláshoz. Biccentett, majd az ajtóhoz ment, hogy jelezzen. Válla felett hátrasandítva látta, hogy a férfi is leszálláshoz készülődik. Lent a megállóban Róza kivárt, még nem indult el, olyan volt, mint egy lassított felvétel, ahogy meghagyta az ismeretlen számára a lehetőséget, szólítsa meg.
Talán így történt, talán nem. Hagyjuk nyitva a történetet. Hiszen egy januári ködös kora délutánon a dolgok nem így szoktak történni. Talán csak egy szemvillanás volt egy férfi és egy nő között a felismerés, hogy nyitott az út, a lehetőség. De nem történt semmi, mindketten mentek tovább a nekik kiszabott úton és történetben.
Talán mégis apró csoda történt? Lássuk a folytatást!
Ekkor Róza meghallotta a férfi hangját:
– Ne haragudjon, hogy megszólítom, nemrég költöztem ide a lakótelepre. Nem ismerem a környéket, jóformán senkivel nem tudok szót váltani. Meginna velem egy kávét?
Kezét nyújtotta, bemutatkozott: Gál Endre vagyok. Róza elfogadta a meghívást, s a közeli jól ismert pizzériába ültek be, ahol nagyon finom volt a kávé. Ekkor a férfi beszélni kezdett.
– Vácról költöztem fel néhány hónapja. Nem volt munkám, reménytelennek tűnt, hogy el tudjak helyezkedni. Nem akartam az ismerőseim példáját követve külföldre menni, más megoldást kerestem. Középiskolai tanár vagyok, magyar-történelem szakos, és költő. Magyarul írok, beszélek és álmodom. Én itt akartam maradni, de a szülővárosomban már nem volt semmi lehetőség. Kapóra jött, hogy a nagynéném Írországban vállalt munkát, két évre kiment és a lakása, itt a lakótelepen üresen maradt. Megkért, lakjak itt, vigyázzak rá, míg ő hazajön.
– Van már munkád? – vetette közbe Róza, aki csendben figyelt addig, tetszett neki a férfi természetessége, kellemes hangja.
– Különös fintora a sorsnak, hogy iskolában nem találtam ugyan kedvemre való állást, de vadul bújtam a hirdetéseket és a második héten megakadt a szemem egy állásajánlaton. Egy olyan munkán, ami a tizenkilencedik század költőinek gyakori foglalkozása volt: házitanítót kerestek két középiskolás lány mellé! Hűvösvölgybe járok minden nap, egy francia diplomatacsaládhoz. Kétszer átszelem a várost észak-déli irányban. Ez több órás utazást jelent, több órás szemlélődést, olvasást és tanulmányutat számomra. Soha nem unatkozom! Olvasok, figyelem az embereket. És néha írok is. A korábbi középiskolai tanári fizetésemnek többszörösét kapom. Már lassan terveket kezdek szőni, szeretnék saját lakást, egy kis kocsit, mert azért a városi közlekedés sok időt elvesz az embertől. A Napútban szeretnék publikálni. A nagynénémnél találtam ezt a példányt és nagyon tetszik.
Róza elmosolyodott, megvallotta, hogy ő maga is költő, haikuköltő, és pont abban a márciusi számban tőle is közöltek néhány haikut.
– Különös szinkronicitás! – a meglepett férfi csak ennyit tudott mondani.
– Épp ezért figyeltem fel Rád – folytatta Róza, hiszen nem mindennapi látvány egy olyan férfi, aki olvas, míg a buszra várunk. Már a megállóban láttam, hogy a Napút-at olvasod, de nem tudtam, hogyan szólíthatnálak meg, hogy ne utasítsd el a közeledésemet, vagy ne értsd félre.
Csendben kavargatták időközben kihűlt kávéjukat. Egyszerre szólaltak meg: jó lenne folytatni ezt a beszélgetést!
– Holnap, ugyanekkor, ugyanitt? – kérdezte Endre, Róza pedig bólintott, mosolyogva.
Egyszerre vették fel kabátjukat, a férfi előreengedte Rózát, s csak kint, a járdán búcsúztak el egymástól.
Talán így történt, talán nem. Hagyjuk nyitva a történetet. Hiszen egy januári ködös kora délutánon a dolgok nem így szoktak történni. Talán csak egy szemvillanás volt egy férfi és egy nő között: a felismerés, hogy nyitott az út, a lehetőség. De lehet, hogy nem történt semmi, mindketten mentek tovább a nekik kiszabott úton és történetben.
Hozzászólások