December közepén az ember mindig úgy jön ki egy szupermarketből, hogy ez volt az utolsó vásárlása az idén, tényleg minden megvan a karácsonyhoz, de persze közel sincs így, mindig készülnek újabb bevásárlólisták, és újra-újra be kell menni egy áruházba.
Egy péntek délután én is elindultam, hogy vegyek egy kiló szaloncukrot. A boltban elém állt két fiatal lány, akik kicsit megilletődve megkérdezték, hogy nincs-e kedvem levest kóstolni. Miért ne? – gondoltam, nem vagyok ugyan éhes, de pár korty forró leves nem árthat, igen hideg volt kint az utcán.
– Köszönöm szépen, elfogadom.
Kitöltöttek egy pohárral, majd megittam. Jólesett. Visszaraktam a poharat és elköszöntem. De csak néhány lépést tudtam megtenni, mert elém állt két egérnek öltözött lány.
– Kérem, kóstoljon! – mondta az egyik.
– Mit lehet kóstolni?
– Sajtot. Elfogad egyet?
– Szívesen.
Elmajszoltam a sajtot is és indultam tovább. Azon morfondíroztam, hogy nagyon eldughatták a szaloncukrokat ebben az üzletben, mert sehol sem találom azokat. Vajon hol lehetnek?
– Kérem, kóstoljon!
Fiatal lányka állt egy pult mögött, tőlem három lépésre.
– Mit?!
– A legújabb salátaöntetet.
– Ám, legyen – gondoltam – mit árthat egy salátaöntet?
Megkóstoltam, megköszöntem, odébbálltam. Befordultam a másik sorba. Ezúttal egy mutáló fiú állított meg, ha jól néztem, tiroli tehenésznek volt öltözve.
– Kérem, kóstoljon tejet! Ez egy új márka, tessék kipróbálni!
Ittam egy kortyot. Megköszöntem. Továbbmentem.
– Kérem, kóstoljon!
Már megint?! Itt minden sorban áll valaki, aki azt akarja, hogy kóstoljak?!
– Mit kínál?
– Karácsonyi sört.
– Mitől karácsonyi ez a sör?
– Hát… leginkább a csomagolástól. Rá van írva, hogy „karácsonyi”. Megkóstolja?
– Ne haragudjon, de egy sorral előbb ittam tejet, talán nem kéne ezt itt most…
Erre a csaj majdnem elsírta magát. A síró nőkkel sose tudtam mit kezdeni, talán ezért se nősültem még meg…
– Oké, oké, kérek egyet.
Felhajtottam a két kortyot. Megköszöntem. Odébbálltam.
Két sorral odébb sem találtam meg a szaloncukrokat, de már éreztem, hogy nem stimmel valami a gyomrommal. Ekkor már úgy jártam a hatalmas szupermarketben, hogy a sorok elején – mint a kommandósok az amerikai filmekben – mindig kilestem a takarásból, hogy áll-e valaki az adott helyen. Valahol azonban óvatlan voltam:
– Kérem, kóstoljon!
Egy tehénnek öltözött pasas állt velem szemben.
– Hát… nem is tudom…
– Karácsonyi tejszínhab. Nagyon finom.
– Szaloncukrot nem tud valahol?
– Ha vesz egy doboz tejszínhabot, akkor belemarkolhat a szaloncukros zsákunkba, amennyi a kezében marad, az az öné lehet.
Kötélnek álltam. Kóstoltam, vettem, markoltam. Továbbmentem. Ekkor már határozottan éreztem, hogy nagyon gyorsan be kell fejeznem a vásárlást, mert… szóval… sürgős dolgaim lennének valahol a pénztársoron túl. Sietni kezdtem tehát, kapkodtam és megint benéztem egy fiatal lányt a pultjával együtt:
– Kérem, kóstolja meg a kávénkat!
Kávét?! Még mit nem! Ekkor rohanni kezdtem. Meg sem álltam az üzlet egyik sarkáig, ahol két-három kétségbeesett vásárló bujkált a polcok mögött. Mikor megláttak megkérdeztek:
– Maga honnan jön?
– A mirelitektől.
– Ott is vannak?
– Igen. Kávé, sör meg néhány más egyéb, amik mellett elszaladtam.
Erre egy törékeny, frissen bodorított hajú asszonyság a szívéhez kapott.
– Ó, jaj, be vagyunk kerítve! – mondta síros hangon. A mellette álló férfi átölelte őt:
– Erzsike, nem adhatjuk fel a reményt. Ki fogunk innen jutni, kóstolás nélkül.
Valaki lélekszakadva futott oda hozzánk:
– A piperecikkeknél is állnak: egy medve mézet kóstoltat, egy borz pedig parfümöt kínálgat. A borok mellett – lihegte – még szabad az út a pénztársorig, ott nem áll senki, de sietnünk kell, mert van két mobil kóstolóegység: egy méhecskének öltözött nő meg egy cowboykalapos fickó, ők jönnek-mennek ide-oda.
– Feltétlen vásárolnom kell még két kiló krumplit – siránkozott Erzsike.
– Mindannyian szeretnénk még venni ezt-azt – mondta valaki remegő hangon –, de kérem, értse meg, ki kell jutnunk innen, mielőtt bekerítenek minket.
Elindult hát a hősies kis csapatunk a borok mentén. De jaj, mielőtt még elérhettük volna a kasszasort, megpillantottuk őt. Fiatal lányka volt, kötényben álldogált a sor végén. Bort kínált mindenkinek, aki elment mellette. Riadtan néztünk össze. Most mi lesz?! De én tudtam a megoldást, tudtam, hogy egy igazi férfinak mit kell tennie ilyen helyzetben.
– Én bevállalom őt – mondtam a többieknek. – Amíg engem kínál, maguk elslisszolnak a hátam mögött.
Többiek erre elsápadtak.
– Jól meggondolta, kedves barátom?! – kérdezte egy sorstársunk, aki feltűnően hasonlított az idős Leonard Bernsteinre.
Bólintottam, és mint valami westernhős elindultam a lány felé.
– Kérem, kóstoljon!
– Mindből kérek.
Mindből kaptam. A harmadik pohárnál vonultak át társaim a hátam mögött. Valamelyikük meglapogatta a vállamat:
– Köszönöm, barátom! – súgta a fülembe.
Nem válaszoltam, csak ittam egyik bort a másik után. Hogy jutottam ki a kasszasoron? Nem tudom. Viszont ott menekülőre fogtam. Rohantam kifelé az üzletből, a bejárat felé. Már láttam a parkolót, éreztem a friss levegőt, amikor is:
– Kérem, kóstoljon!
– Neeeeem!
– Nem kér szaloncukrot, uram?
– Nem! Utálom! Látni se bírom!!
Rohantam. Vissza se néztem.
Hozzászólások