Köröttem rozsdás levelek bucskáznak,
hideg fuvallat játszadozik sálammal,
nyitott felöltőm gallérja égnek áll,
gyermekkorom szivárványos álmai útján
cserépmalacom jön szemben andalogva,
hasában gyűjtöm lassan múltam fillérit,
könnyes szemeim megbontják a fényeket,
melyekből haloványan dereng múlt és jövő.
A Mecsek lankáiról már elfogyott a szőlő,
leveleit csellengő szélfiúk hordták szét,
céltalan őgyelgek arctalan árnyak közt,
hasztalan idézek rég feledett rigmusokat,
melyek felrázhatnák a szunnyadó költőt,
ki elhagyott gesztenyeburokba költözött,
minek tüskéin fennakad minden szeretet.
Szívem szerint bohóc orrot ragasztanék,
középső ujjam feltartva e prűd világnak,
a szédült táncot járó prostik seregének,
kik közszolgaként éneklik ki zsebünkből,
kovásztalan holnapunk utolsó morzsáit is
s hontól és szeretteiktől messzire űzik,
ágyékunk magvaiból fakadó hajtásainkat,
kinek nem nem jut már termékeny gondolat
Árpád gyűlölet-árkolta szellemi szérűjén.
Hozzászólások