Sorsok
Szokásos, félreeső padjára ült le a jól ismert sétányon, némiképp távol a forgalom és a járókelők zajától. Arcát a nap felé fordította, szemét behunyva élvezte a napsugarak cirógatását arcbőrén. Kerek egy héten át zuhogott az eső azon a májuson, szélvihar tombolt és hideg volt. A mindennapos viharok nyomait viselte a környék, kidőlt fák és letört ágak hevertek szerteszét.
Kis idő múltán felhők takarták el a napot, ekkor jegyzetfüzetet vett elő, hogy lejegyezze a frissen született verset. Egy apró kis haiku volt, ám meglepően pontosan „érkezett”, szótagszáma és ritmusa végleges formájában szökkent a papírra. Róza évek óta írt már haikut, mégis mindig meglepetést érzett, amikor épp a megfelelő szótagszámmal „világra jött” egy ilyen kis vers-ékszer. Úgy érezte, valójában nem is írja, csak lejegyzi őket.
Út közben memorizálta, nehogy elvesszen, míg tollhoz-papírhoz jut és leírhatja.
Tűnődéséből ismeretlen hang riasztotta fel Rózát.
– Elnézést, hölgyem, leülhetek ide Ön mellé? – kérdezte egy szokatlanul udvarias férfihang.
Az asszony felnézett. Teljesen ősz hajú, idős férfi állt a pad mellett. Apró termetű, ápolt, csinos öltönyben, kezében összecsukott esernyővel. Mintha csak egy angol regényből lépett volna ki váratlanul. Kezét nyújtotta: Szűcs Kálmán vagyok, mutatkozott be.
A közelben több üres pad is volt, nyilvánvalónak tűnt hát a szándéka: beszélgetni szeretne. Róza néhány másodpercnyi habozás után nem zárkózott el, hanem mosolyogva intett, hogy üljön le mellé. Ő maga tovább írt, ezúttal már egy novellát.
Nem kellett sokáig várnia, a férfi megszólalt mellette:
– Ne tekintse tolakodásnak, de megkérdezhetem, mit ír Kegyed?
Az asszony ránézett: mélyen ülő barna szemek, nyílt tekintet. Bár furcsa volt a kérdés, de az ember egész testtartása, arckifejezése őszinte érdeklődést fejezett ki és még valami szembetűnő volt rajta: a magányosság.
Róza felsóhajtott, majd válaszolt a kérdésre.
– Történeteket. Érzésekről, emlékekről. Emberekről, többnyire középkorú nőkről, akik egyedül élnek, magányosak, de még nem törődtek bele. Társat keresnek, szerelmesek lesznek, csalódnak, magukra maradnak.
– Hm. És honnan meríti a történeteit? – folytatódott a rögtönzött író-olvasó találkozó.
– Tudja, mesélnek nekem az emberek, főleg nők – felelte Róza. Idegenek is megnyílnak olykor, a legkülönbözőbb helyzetekben. Ötleteket kapok, mint az írófélék általában. Nyitott szemmel járok. Meg hát az én életem is kínál bőségesen témát.
– Férfiak nem mesélnek magácskának? – hangzott az újabb kérdés. – Mert valóban van Önben valami, amitől megnyílnak a lelkek.
– De, előfordul néha – felelte Róza, és eszébe jutott a délután, amikor a zsúfolt ambulancián a mellette ülő izgatott férfi elmesélte neki az életét, és megnyugodott pusztán attól, hogy ő figyelmesen meghallgatta.
– Én elmondok egy történetet, ha érdekli! – csillant fel az öregúr szeme. Akár meg is írhatja, felhatalmazom. És már bele is fogott, a mellette ülő asszony válaszát sem várva meg.
– El kell mondjam magának, hogy nyolcvanöt éves vagyok. Nagyon boldog házasságban éltem, a második feleségemmel. Gyönyörű asszony volt!
Felelős beosztásban dolgoztam. Ismerte a Rákóczi út és a Szép utca sarkán a Hungarotex székházát? Csupa üveg és acél, az egyik legmodernebb irodaház volt vagy 35 évvel ezelőtt. Ott voltam én külkereskedő. Rajongással szerettem a feleségemet, osztályon felüli életmódot biztosítottam neki. A Gellértbe jártunk fürdőbe, minden ruháját a Luxus áruházban vette és a Kárpátia étterem volt a törzshelyünk.
Az én Ágotám korábban a titkárnőmként dolgozott, de egymásba szerettünk. Mindent elsöprő szerelem volt! Elváltam érte, hogy feleségül vehessem őt. Tudja, még gyermektelen voltam, pedig már betöltöttem az ötvenedik évemet. Ő pedig mindössze huszonöt volt, sugárzóan szép és fiatal. Kérleltem, vállaljunk gyereket! És két év csodálatos, boldog házasság után kisfiút szült nekem! A fiunk az anyja volt, kicsiben. Imádtam őket.
Fiatal koromban egy amatőr társulatban játszottam, operaénekesnek készültem, de a szakmai pályafutásom miatt a művészi karrierről lemondtam. Ágotának és a kis Kálmánnak esténként operaáriákat énekeltem, a fiam tapsikolt örömében. Négyéves volt, amikor a tragédia megtörtént. Agyhártyagyulladást kapott, magas láza volt, félrebeszélt. Kórházba vittük, de nem tudták őt megmenteni, rövid szenvedés után meghalt. Ez a betegség már gyógyítható, mégsem tudtak rajta segíteni.
A feleségem próbálta tartani magát, de összeroppant. Vigasztalhatatlanok voltunk mindketten. Hallani sem akart másik gyerekről. Az én gyönyörű feleségem inni kezdett, megromlott a kapcsolatunk. Zűrös ügyekbe keveredett, végül elhagyott. Engem okolt a fiunk haláláért.
Aztán váratlan dolog történt: kiderült, gyomorrákja van. A betegség elvitte őt pár hónap alatt. Az utolsó hónapokat újra velem töltötte, én ápoltam végig. Az idős férfi elhallgatott.
– Ennyi elég is volt mára, ugye? Holnap ugyanitt találkozunk? – kérdezte reménykedve Rózát. – És akkor majd folytatom. Érdekes lesz ám a folytatás is!
Ezer ránc szabdalta arca mosolyra húzódott, már felszáradtak a könnyei. Felálltak, kezet fogtak. Jó, akkor holnap, ugyanekkor, ugyanitt. Állapodtak meg.
Róza tűnődve nézett a távozó öregúr után. Valahonnan a múlt ködén át ismerősnek tűnt számára ez a sorstörténet, de nem tudott rájönni, honnan? Azt tudta, hogy Szűcs úr és ő még soha nem találkoztak, mégsem hagyta nyugodni a gondolat, hogy ő ezt a történetet valahol már hallotta. Ott motoszkált benne egy darabig, de aztán az este folyamán megfeledkezett róla.
Másnap délután eszébe jutott az ígérete. A megbeszélt időpontban ott ült a sétányon, a padon és csakhamar megérkezett beszélgetőtársa is.
– Jó napot! Hát eljött? – köszöntötték egymást, épp egyszerre.
– Kíváncsivá tettem, ugye? – kérdezte huncutul a férfi Rózát.
– Mi tagadás benne, így van! – felelte ő. Már meg is írtam a történet első felét. De csak akkor mutathatom meg, ha elkészül az egész.
És a történet, a mesélés folytatódott tovább.
– Ott tartottam, hogy elment az én drága Ágotám. Hirtelen teljesen magamra maradtam az emlékeimmel meg a fájdalommal. Még ugyanabban az évben nyugdíjba mentem, teljesen begubóztam, nagyon nagy csendben éltem. Inkább vegetálás volt az! A barátaim, egykori kollégáim mozdítottak ki ebből a tetszhalott állapotból. Társaságba vittek, énekelni kezdtem újra. A hangom nem kopott meg, rövid gyakorlás után már kiválóan ment minden. Teltek az évek, még barátnőm is akadt, több éves, csendes szép kapcsolat volt, de ő is meghalt már.
A kétezres évtized megint nagyon egyedül talált rám. Már lemondtam arról, hogy társat találjak, közel a nyolcvanadik évemhez, de a magánytól nagyon szenvedtem. 2003 tavaszán ajánlotta egy barátom a Hirdetés című újságot, hogy az ottani társkereső hirdetések közül válasszak magamhoz illő hölgyet. Nehezen, de kötélnek álltam, főleg, mert adott is egy aznapi számot, amit eleve számomra vett. Jelnek tekintettem a dátumot is, március 21., a tavasz első napja volt. Feltámadt bennem a remény! Sosem felejtem el.
Rögtön megtaláltam azt a hirdetést, ami felkeltette az érdeklődésemet. A hölgy nem volt még ötvenéves sem, igaz, engem soha nem zavart a nagy korkülönbség. Ápolt, művelt, jó humorú, lélekben ráhangolódni képes társát kereste, független férfi személyében.
Tudja, akkoriban még nem voltak ennyire bizalmatlanok az emberek, vezetékes telefonszámát is megadta. Nekem is volt otthon telefonom, este ingyen hívhattam bármilyen számot. Még aznap este felhívtam, kész volt a tervem. Bevallom, reszketett a kezem, amikor a számot tárcsáztam!
A férfi elhallgatott, szemmel láthatóan elfárasztotta őt a beszéd. Megpihent, elrévedt. Róza egyre növekvő érdeklődéssel hallgatta az elbeszélést. Ekkor már tudta, kit vetett útjába a sors, honnan volt neki ismerős az öregúr és a története. Azt a hirdetést ő adta fel! Még nem döntötte el, hogy felfedje-e kilétét, amikor a mesélés folytatódott tovább.
– Azonnal felvette a telefont! Annyira kedves, dallamos, lágy hangja volt, meg is kérdeztem, hogy énekel-e? Nevetve válaszolta, hogy botfüle van. Sajnos akkor már találkozott valakivel, aki megérintette a szívét, ezért engem elutasított. De én eltökélt vagyok, tudja, a Bak jegyében születtem – mondtam neki, amit nagyon akarok, arról nem mondok le! Közöltem vele, hogy fel fogom őt hívni fél év múltán, és megint és megint, egészen addig, míg el nem érem a célomat. Nemigen hitt benne, hogy tényleg betartom a szavamat, de én eltettem a hirdetését és piros tollal bekereteztem a naptárban szeptember huszonegyedikét.
Pontban fél év múlva este tárcsáztam a számát. Attól az estétől fogva több mint egy éven át szinte minden este beszélgettünk telefonon. Arra kértem őt, hogy hallgasson meg, nem kell találkoznia velem, hiszen tudtam, zavarja őt a köztünk levő tetemes korkülönbség, nem tudna férfiként tekinteni rám, bár ezen a téren még helytálltam volna. Csak legyen az én beszélgetőtársam! Elmondtam neki az életemet, a napi gondjaimat, a félelmeimet, örömeimet. Megoszthattam valakivel a magányomat. És ő türelmesen meghallgatott, ha kellett, vigasztalt, ha lehetett, velem nevetett. Megvallotta a saját magányát nekem, tudtam, egyedül van, évek óta nincsen valódi társa. Csak a gyereke volt vele, meg a macskája.
– Bevallom Önnek, kedves ismeretlen hölgyem – nézett Rózára az öregúr –, én már a harmadik beszélgetés után fülig szerelmes voltam abba az ismeretlen és testetlen hangba. Türelmes volt, elfogadó, figyelmes, igazi asszony.
– Hol lakott az asszony? – kérdezte váratlanul Róza.
– Valami nagy lakótelepen, talán pont ezen, soha nem beszéltünk ilyen személyes dolgokról. Ő sem tudta, én hol lakom. Köztünk ennek nem volt jelentősége. Irodalomról, könyvekről, zenéről, az élet dolgairól annál többet. És énekeltem neki! Áriákat, dalokat. Sokat nevettünk, mindig felvidított engem.
Róza, aki pontosan tudta, hogyan ért véget ez a különös kapcsolat, kíváncsi volt rá, miként emlékszik vissza erre egykori beszélgetőtársa. Megkérdezte hát.
– Tudja, mi a kezdet kezdetén kijelöltük ennek a kapcsolatnak a határait. És én átléptem egyszer ezt a határt. Ő pedig nem tudott megbocsátani. Következő év Szilveszter estéjén történt. Felhívtam őt, kértem, tegyünk kivételt, jöjjön el hozzám! Lépjünk át a láthatatlanságból az érintések világába. Rettenetesen magányos voltam, féltem az egyedül töltött ünneptől, úgy éreztem, nem bírom tovább, véget vetek az életemnek. Az én „hangom” is egyedül volt, mégsem volt hajlandó teljesíteni a kérésemet. Boldog új évet kívánva köszöntünk el egymástól.
Néhány óra múltán barátaim megleptek, váratlanul megjelentek nálam, hogy elvigyenek egy társaságba, valami zenés szórakozóhelyre, ahol vacsorával vártak és én a szokásomtól eltérően eléggé sokat ittam. Éjféltájt valaki a kezembe nyomta a telefont és tárcsázta az ő számát. Tudtam én a lelkem mélyén, hogy nem lenne szabad abban az állapotban beszélnem vele, de ott voltak a barátaim, szintén ittasan, egyre hecceltek, hogy miért nem mondom meg neki? Én pedig szerelmet vallottam, ajánlatot tettem neki, nem éppen úriemberhez méltó stílusban. Ma is ég az arcom, ha erre a tettemre gondolok! És akkor vége lett. Az én „hangom” soha többé nem bocsátott meg nekem. Hiába hívtam őt az új évben többször is, felvette ugyan a készüléket, de hangomat meghallva bontotta a vonalat.
A mesélő elhallgatott. Várakozón nézett a mellette ülő Rózára.
Közben ő már eldöntötte magában, hogy nem fedi fel kilétét.
– Nagyon szép történet volt! Megrendítő, szomorú, de akkor is szép. Köszönöm, hogy elmondta nekem! – szólt és fázósan összehúzta magán a vékony tavaszi kabátot. – Ha megírom és megjelenik, hogyan juttassam el Önhöz?– kérdezte.
– Majd két hét múlva eljövök ide, jó? Május huszonegyedike van, írja fel a naptárába! És akkor elhozza nekem, ha az időpont megfelel. Megmondom magának, hölgyem, őszintén, hogy a kedves hangja az én egykori „hangomra” emlékeztet. Tudja, zenész vagyok, énekes, van érzékem ehhez.
Hamiskásan Rózára hunyorított Szűcs Kálmán, majd meghajolt, és lassan elindult a buszmegálló irányába.
—————–
Fenti írás megjelent a PR Herald című folyóiratban
Hozzászólások