Mindig is lármás karácsonyaink voltak. Visszagondolva apának nem volt könnyű az ünnepi napokban, amikor is a készülődés hisztériáját egy feleséggel, egy anyóssal és két nagyon kerge gyerekkel kellett túlélnie, nem számítva néhány macskát, aranyhalat, teknőst meg egy kutyát, mikor mit. December huszonnegyedikén olyanok voltunk néha, mint egy amerikai film, ami – hogy ha az alapzaj nem lenne még elég – a háttérben ment a tévében.
Mama és anyu a konyhában sürögtek-forogtak már kora reggel óta, és igen temperamentumosan vitatták meg az esti menüt, a különféle fogások ízesítését, a bejglik fajtáját, mennyiségét, a rántott és sült húsok arányát, néha az is szóba került, hogy egy – öcsém és általam nem ismert – idős felmenőnk hogy csinálta a halat Igalban, a hetvenes évek kellős közepén. Ilyenkor nem volt ajánlatos bemenni a konyhába, mert kések villogtak, vér folyt, tűz lángolt, és mivel igen intenzív főzés zajlott, ha nem figyelt a férfiember és a gyerek, hamar munkát kapott. Apa huszadika után már be se tette a lábát a konyhába. A munkát azonban nem úszta meg, mert én és az öcsém azért be-benéztünk anyuékhoz, egyrészt kalandvágyból, másrészt egyszerűen éhesek voltunk. És ha megúsztuk a munkát, akkor mi lettünk a futárok: minket küldtek apához, hogy mondjuk meg neki, mit is kéne csinálnia az elkövetkezendő harminchat órában. Ideje lenne belefaragnia a fát a tartóba, át kell tennie a szekrényt a fotel helyére, a fotelt be kell vinnie a nagyszobába, nem ártana az izzósort is ellenőrizni, a telefont meg olyan helyre kellene rakni, ahol nem verjük le az ünnepek alatt…
Apám pedig csinálta a munkát, nyakában ott volt még két kerge gyerek, akik nagyon, de nagyon szerettek volna neki segíteni, akik mindent játéknak vettek, akik beszéltek, álmodoztak, ki milyen ajándékot fog kapni este, mikor milyen filmet néznek majd meg, milyen játékkal fognak társasozni a téli szünetben. Jegyzem meg: ez a két gyerek néha össze is kapott pár apróságon.
Mikor apa nagyjából mindennel kész volt, megállt, kinézett az ablakon: az udvaron szép csendben hullott a hó. Elképzelte, hogy még két napig össze lesz zárva a családjával, lesz itt gyertyagyújtás, vacsora, ez meg az, társasjátékok sokasága. Sóhajtott egy nagyot és bemerészkedett a konyhába, ahol megállt anyám előtt és azt mondta:
– Tudod mit, Piri, elmegyek venni kenyeret.
Anya és mama összenéztek, majd a kenyértartóra sandítottak. Majd újra összenéztek. Kenyérből akkor éppen csak három kiló volt otthon, de persze anyám mégis rábólintott apám ötletére:
– Persze, Lajos, menjél csak.
Ezek után apám cekkerrel, pénztárcával a kezében, nagy vidoran elindult a boltba (ötperces séta), ahonnan csak négy óra múlva tért vissza, meglehetősen vidáman, valamivel túl a szalonspiccen. Addig mi már a fát is feldíszítettük. A kenyeret nagy büszkén berakta a kredencbe a másik három kenyér mellé, és elheveredett a tévé előtt. Ezután újra nagyon jól elvolt velünk hosszú napokig, mindaddig, amíg „el nem fogyott” a kenyér megint.
*
Volt egy magnókazettánk, amit még a vásárban vettünk az ünnepek előtt. Karácsonyi énekek voltak rajta, gondoltuk, úgy sincs ünnepi zenénk, jól lesz majd szenteste a gyertyagyújtáskor, amikor átadjuk az ajándékokat egymásnak. Azonban csak bosszúság lett belőle, mert a magnónk – ami egyébként megbízható volt – mindig becsípte a szalagot. Apám a harmadik becsípődésnél cifra káromkodások között kikapta a kazettát a készülékből és zsebre tette.
– Ezt többet nem hallgatjátok meg, azt biztos – mondta nekünk szikrázó szemekkel.
Mindenki azt gondolta a családból, hogy kidobta a szemétbe. Mi más csinált volna?!
Apa halála után pár évvel elromlott a redőnyünk. Akkor már nekünk – fiúknak – kellett felállni egy székre és kibontani a redőnytokot, hogy lássuk, mi a hiba. A zseblámpa fénye egy kisebb lapos tárgyra tévedt. Első látásra nem tudtam, mi az, csak azt sejtettem, hogy ez a valami nem a redőny része. Odanyúltam, megtisztítottam a pókhálótól, és majdnem leestem a székről. Az a bizonyos karácsonyi kazetta volt, amit apa olyan dühösen zsebre rakott egykor. Nem dobta ki mégsem, hanem eldugta a redőnytokba, gondolta, ott biztos nem keressük.
Szerintem még ő sem sejtette, hogy még a halála után is meg tud minket lepni valamivel.
Hozzászólások