A kert végében születtem egy december eleji szombat estén, akkor, amikor lehullott az idei tél első hava, vidám gyerekek gyúrtak: nagyokat nevettek, miközben olyanná formálódtam, mint a többi átlagos hóember: lett két szénszemem, egy répaorrom, egy régi seprűm és egy rossz fazék is került a fejemre, és bár még csak egy hónapja élek, olyan sok mindent láttam a két szénszememmel, hogy könyveket lehetne írni róla, ha tudnék, de persze a hóemberek nem írnak könyvet, ők az élményeiket a szélnek suttogják el, amely éjszakánként körbetáncolja őket, hát akkor engedjetek, hadd suttogjak: láttam magam felett a csillagos eget, a teliholdat, mely oda volt fagyva az égre, és láttam az éjszakai erdőt, előtte ezüst színű hómezőt, amin őzek futkároztak egyik éjjel, és egy este nyulat is láttam, egész közel jött hozzám, sőt leült elém és leste, csak leste azt a répát, ami most az orrom, és ha a szomszéd kutyák nem kezdenek el ugatni, lehet, hogy el is vitte volna azt, és láttam a reggeleket, ahogy kel a nap és ragyog a hó és ahogy az emberek szánkózni indulnak, és láttam estéket, ahogy elvérzett a nap a szűz havon és láttam az embereket hazajönni, pihenni, és láttam őket ünnepelni is, ahogy esténként kigyúltak a fények a házakon, ahogy azt a fát díszítették, láttam az arcukon a készülődés, a várakozás boldog izgalmát, láttam mindent, és esténként átlestem a szomszéd udvarra, hogy lássam azt a helyes kis hóemberlányt azzal a szép vörös sállal a nyakában, és láttam az emberek tűzijátékait, hallottam a lármáikat, láttam, hogy búcsúztatják az évet, és láttam, hogy ragyog a szemük a rakéták fényében, és láttam, hogy örülnek az újévnek, a jövőnek, én pedig tudom, hogy hamar elmegyek innen, pár hónap és nyomom se lesz már itt az udvaron, senki meg nem mondja, hogy itt állt egy hóember, aki látta az eget, a csillagokat, a vérző napot a havon, a nyulat, és igen, az a piros sál is megmarad még hosszú évekig, csak mi nem leszünk már itt, se ő – a szomszéd szépség –, se én, eltűnünk mind valahányan, hóemberek, de mégis most, hogy elsuttogtam ezt a szélnek, talán marad valami nyoma, hogy itt éltünk, és most már jöhet a tavasz, kinek kezében ott van ezernyi napsugár, e szörnyű, égi hólapát, és eltakaríthat minket, úgy ahogy szokás ég alatt, föld felett.
Hozzászólások