Elménk rezzenetlen tükrű tavában
kergetőzne lelkünk újra meg újra,
gyermekkorunk szivárványszínű halaival.
E korban jövőnk már senkit sem érdekel,
talán nincs is, hisz felfoghatatlanul
peregnek atomóránkban a neutronok.
Őrangyalunk apatikusan figyeli léptünk,
fürgesége megkopott, mint vén kokottnak
köszvényes lett tán dereka, válla, lába,
foszlott szárnytollait savas eső veri.
Megmenteni minket ő sem tud magunktól,
legfeljebb hébe-hóba megóvja testünket
s egyre gyermetegebbé váló lényünket
egy teljes traumától, elnyújtva ezzel
tévelygéseinket, hisz penitenciaként
ő tartatja be, mennyit kell vezekelnünk
a magunk teremtette káoszban bolyongva,
fásultan, egymás hegyén-hátán tapodva.
Hozzászólások